Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 15 - Komolyan gondoltam

Egész nap nem mentünk már ki, csak este, mikor anya hívott minket vacsorázni. Nem akartam még egyszer kimenni napközben, mert ahányszor kimegyünk, annyiszor vesznek össze az emberek, akik ott vannak. A lépcsőn kezdtünk lemenni, mikor láttuk, hogy csak apa és anya ült a pultnál várva minket. Kissé félve mentem le. Nem tudtam, hol vannak a többiek, de jó volt ez most így.

- Mi történik? – kérdeztem leülve az egyik székre.

- Csak gondoltam együnk így négyen és beszélgessünk egy kicsit, veszekedés nélkül – mondta apa. Leültünk egymás mellé, apáék velünk szemben ültek. Elég fura volt. Tudtam, hogy az biztos, hogy a reggeli vitáról fogunk beszélni.

- Oké – mondtam egy sóhajjal együtt és elkezdtem enni.

- Akkor kezdjük ott, hogy... elájultál? – kérdezte apa és rögtön leraktam a villát. Ránéztem és sóhajtottam egyet.

- Akkor ugorjunk rögtön a közepére... igen, elájultam. Nem történt semmi, gondolom az erőm miatt volt, ennyi – nem hiszem, hogy én most itt sokat fogok enni, mert csak beszélnem kell – Következő kérdés? Hallgatom – mondtam az előttem ülő apára nézve.

- Oké, te mondtad. Tudtál Bucky-ról? – úgy látom, egy kicsit sem akarja ragozni a dolgokat, csak a lényegre tör. Szuper. Érzem, hogy ismét ideges leszek.

- Tegnap estig nem – mondtam, de ő rögtön vágta rá egy pillanattal később a következő kérdését.

- Mi történt tegnap este? – remélem csak Bucky-ra céloz. Nem szeretném és nem is fogom kiteregetni a Peter-rel töltött estéimet.

- Elájultam. Arra keltem, hogy Bucky áll a szobámban és egy pár másodperc múlva jön be Peter. Elkezdett vele veszekedni, hogy mi a francot is csinál. Ennyi. Bucky egy pár perc után távozott – mondtam hátra dőlve a székben. A többiek nyugodtan ették a vacsorát, de én csak beszéltem.

- És Peter? Ő még bent maradt, nem? Tényleg bent voltatok 20 percig? – hát, ezt nem hiszem el. Megint kezdi. Ennek nem lesz jó vége.

- Igen, de csak odaadtam neki az ajándékát és beszélgettünk. Majd ismét kijöttünk és vissza mentünk az egyik barátjához. Mennyire részletesen írjam még le az estémet? – nem hiszem, hogy annak örülne, ha részletesen leírnám az estém. Akkor senki se járna jól.

- Részletesen. Mit csináltál mielőtt elájultál? – mint egy kihallgatás, komolyan mondom.

- Öhm... Peter elment körbe vezetni a barátját és odamentem Nat-hez beszélgetni, de egy idő után csatlakozott Bucky is – vázoltam föl neki az egészet.

- Miről beszéltetek? Bucky-val és Peter-rel? – kérdezte majd sóhajtottam egyet.

- Tony! – szólt rá anya – Ez nem tartozik ránk – mondta egy pár pillanatig rá nézve, de ő tartotta velem a szemkontaktust. El sem nézett egy pillanatra sem.

- Ez komoly?

- Komoly – mondta tartva a szokásos arcát.

- Szerintem pont semmi közöd hozzá, hogy miről beszéltem velük, de ha ettől majd megnyugszol, akkor tessék. Bucky-val arról beszéltünk, hogy milyen volt lefagyasztva lenni több tíz évig. Peter-rel arról, hogy milyen volt a napja May-jel. Tessék. Remélem elég volt – mondtam és beleittam a poharamba.

- Nem, nem volt elég. Lefeküdtél Peter-rel? – hadarta el, mire én majdnem megfulladtam. Annyira meglepődtem és pont akkor kellett innom nekem is. Köhécseltem egy párat, majd próbáltam válaszolni normálisan.

- Hányszor kell még elmondanom... hogy nem – néztem vele ismét farka szemet – De szerintem ezt nem itt kéne megbeszélnünk mindenki előtt vacsora közben.

- Szerintem meg azok vannak itt, akiknek kell. Én, te, az anyád és a barátod. Szerintem pont jó időpont ezt megbeszélni – fölsóhajtottam egyet erre a mondatára.

- Szerintem meg mindent elmondtam, amit tudtam, kellett és akartam – mondtam, de ő még sem tért ki a szemkontaktusból.

- De van még kérdésem. Bucky-val lefeküdtél? – mi a franc, apa? Komolyan? Bucky és én. Biztos, hogy nem, soha.

- Mi van? Nem! Ezt ugye te se gondoltad komolyan? – kérdeztem tőle összehúzott szemöldökkel. Nem hiszem, hogy ilyet valaha is megtennék és nem is fogok.

- De komolyan gondoltam – mondta egy kissé idegesen.

- Te ezt kinéznéd belőlem? – kérdeztem tőle, de ő rögtön rá is vágta a választ.

- Ki – mondta és ekkor csordult le egy könnycsepp a szememből. Nem hiszem el, hogy ő ezt gondolja rólam. Mintha nem is a lánya lennék, hanem csak egy kis fruska. Szörnyen esett ez az egész, most is éreztem, hogy nagyon eltűnnék.

- Jó tudni – mondtam és egy kissé kínosan nevettem föl – nem hiszem el, hogy ezt gondolod rólam.

- Azok után, amit reggel és most hallottam? Szerintem megtennéd – mondta egy kissé fölállva a bárszékből és magas hangon. Nem hiszem el, hogy gyakorlatilag nem tettem semmit, de még is ezt hiszi. Csak véletlenül elájultam egy beszélgetés közepén és a szobámban kötöttem ki. Attól még hogy Bucky így néz rám, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy én is rá. Most utáltam meg Bucky-t. Még ezután is azt hiszi, hogy ezt megtenném? Annyira megalázva éreztem magam, hogy most mintha én lennék a rossz, a hibás. Egy kissé lefelé néztem egy pár pillanatig, majd én is fölálltam és a szemébe néztem.

- Soha nem lennék együtt Bucky-val... soha nem csalnám meg Peter-t... soha nem tenném meg – mondtam farkasszemet nézve vele, majd hátat fordítottam. Inkább fölmentem. Hirtelen az étvágyam is elment és nem akartam ezután látni őt. Hogy gondolhatja ezt? Mégis miből gondolja ezt? Hogy hiheti, hogy ezeket én megtenném? Ennyire szörnyű embernek tűnnék? A szobámba mentem, de az ágyig nem mentem el, csak egy kicsivel előtte rogytam össze és kezdtem sírni. Nem akartam elhinni, hogy ez történik velem. Minden olyan jól kezdődött.

- Mad! – jött be Peter az ajtón és jött oda hozzám.

- Peter... Tényleg... Tényleg ezt gondoljátok rólam? Hogy csak úgy váltanék egy Bucky-ra? – kérdeztem ránézve.

- Nem. Tudom, hogy nem teszel ilyet. Tudom, hogy nem tennéd meg – mondta és átölelt. Olyan jó volt legalább róla tudni, hogy még hisz bennem. Nem gondolja ugyanazt.

- Köszönöm... Peter, én tényleg nem tenném meg – mondtam a vállába fúrva az arcom.

- Tudom, Mad. Tudom – mondta és már kissé jobban éreztem magam, de apám kiakasztott. Hogy képzelheti ezt? Hittem benne, hogy legalább ő hisz nekem.