Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 32 - A vőlegény

Eltelt egy hét, mióta Peterrel találkoztam. Azóta is gondolok azokra a pillanatokra. Mindent elmondtam akkor neki, vagyis ha hallotta, de nagyon nagy ennek e valószínűsége, szóval már mindent tud. Azóta nem hívtam és ő sem engem. Már egy jó párszor meg fordult a fejemben a telefonhoz nyúlni és őt tárcsázni, de mindig le beszéltem magam róla. Miért mindig én akarom hívni, mikor nem én tehetek erről az egészről? Ő nem keresett, ez ellen tenni semmit sem tudok. Sokszor gondoltam rá és a három évvel ezelőtti időkre, de a vége mindig el rontotta a képet a fejemben.

Ma volt péntek és ma volt a próbavacsora este. Ma nem voltunk nyitva egész nap, csak erre készültünk. Az ülésrendet alakítottuk ki és néztük át utoljára, készítettük elő a konyhát, terítettünk meg, raktuk fel a kért dekorációt az előtérben. Már mindennel készen voltunk és volt még úgy 20 percünk nyolcig. Akkor kell kezdődnie az egésznek és akkor kell a párnak is meg érkeznie. Próbáltam jó hangulatban lenni, de ez sokszor nem sikerült a nap folyamán, pedig az esküvőknél ez mindig magától jön. Mondjuk a vőlegényt nem ismertem, de ebbe a hangulatba lehet az is közbe játszott, hogy utáltam ezt a nőt, ahogy Jess is. Próbálunk mindig jó fejek lenni vele, de ez néha nagyon nehéz... vagyis inkább majdnem mindig nagyon nehéz. Fogalma sincs arról, hogy ki nem állhatjuk, azt hiszi, hogy nagy öri barik vagyunk. Ez lehet a gond.

A vendégek már kezdtek sorban jönni és mindenki kezdett ülni le a kijelölt helyére. Sajnos így, hogy én vagyok a tanú, így a menyasszony előtt kell ülnöm, de legalább Jess mellettem fog ülni. Biztos, hogy az időm legnagyobb részét inkább a konyhában fogom tölteni. Sokkal jobb, mint ez a pokol, hogy itt üljek több órán át előtte és őt hallgassam.

- Azért a pasira kíváncsi vagyok – mondta előttem Jess a bárpult mögött állva, ami előtt én álltam.

- Én is... ki kérné meg a kezét? – kérdeztem, amire kissé föl nevetett – De most komolyan – mondtam én is követve őt.

- Nem is tudom... aki ugyanolyan, mint ő... ha így van, akkor meg is érdemlik egymást – mondta, mire most én nevettem föl.

- De bunkók vagyunk... ez sosem változik – mondtam, amire csak bólogatott.

- Ez így van... ahogy telik az idő, annál bunkóbbak leszünk – mondta, amire egy nagy mosollyal bólogattam. Itt egy kissé el néztem és egy pár másodperces csen következett – Meg is jöttek... - mondta, amire először csak rá kaptam a fejem – de a pasi nem tűnik valami boldognak – mondta, amire magamban föl is nevettem.

- Azon nem is csodálkozom – mondtam és fejemet le hajtva nevettem fel halkan.

- Én sem, de azért be jönnek... még el menekülhetünk – mondta, amire föl néztem rá és ráztam a fejem.

- Nem... essünk túl rajta – mondtam és fordultam az ajtó felé, de meg is torpantam. Az ajtóban April, a menyasszony állt és mellette a pasi, de nem hittem a szememnek. Ez nem lehet igaz. Nem hittem a szememnek, aminek már nem kellett sok a könnyezéshez. Peter állt az ajtóban és ebben a pillanatban nézett körül, de rajtam ragadt a szeme. Tényleg nem volt valami jó hangulatában, de így, hogy meglátott, mintha a szíve szakadt volna meg abban a pillanatban. A szeme csak engem figyelt, ahogy az enyém is csak őt. Egy pár másodpercig ez így volt, majd el kaptam a fejem – Jess! – mondtam halkan felé tekintve.

- Mi az? Mi a baj? – kérdezte felém fordulva, miután ki jött a pultból mellém.

- Ő... ő Peter – mondtam neki egy pillanatra meg akadva. Körülbelül mindent tud rólam. Az erőmről is, a Bosszúállókkal töltött időmről és Peterről. Ebben a pillanatban a fiúra kapta a fejét, majd vissza rám, aki már a sírás határán volt, de vissza tartottam, ahogy tudtam.