Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 20 - Városnézés

Másnap reggel Peter keltett fel. Elvileg reggel 10-kor kell mindenkinek találkozni a recepció előtt. Ezelőtt még valahogy össze kell szednem magam és még is kéne reggelizni.

- Jó reggelt! – keltett mellettem Peter.

- Hagyjál aludni! – mondtam fáradt hangon, amire csak föl nevetett.

- Mennünk kell reggelizni – mondta és egy csókot adva homlokomra kelt fel.

- Jól van... Nyertél... Egy perc és... megyek – mondtam fölülve az ágyon és a szememet dörzsölve. Próbáltam életre kelteni magam. Egy pár perces ágyon ülés után mentem egy alapos arc mosásra és egy öltözésre – Mit nézel így? – kérdeztem a fürdő ajtónak nekidőlő fiúról. Csak úgy állt ott és figyelt.

- Semmit – mondta, de állt ott tovább. Nem nagyon zavart, csak kissé furcsa volt. Egy óránk volt a találkozásig, szóval ráértünk.

- Aha... persze – mondtam és mentem én is az ajtóhoz – Majd biztos elhiszem – mondtam mosolyogva és mentem ki az ajtón. Egy gyors reggeli után még a szobában ültünk úgy 20 percet, amíg le tudtunk menni, mert elég gyorsan végeztünk. Mikor lementünk már elég sokan lent voltak, de a tanárok még mindig hiányoztak. Egy pár perc múlva mikor megérkeztek, akkor ültünk föl egy buszra és mentünk a London Eye-hoz. Úgy beszéltük meg, hogy mindenki megnézhet, amit szeretne, csak délután 3-ra kellett ugyanitt találkoznunk – Akkor merre menjünk? – kérdeztem a buszról lelépve.

- Mi lenne, ha fölszállnánk az óriáskerékre? – mutatott a mellettünk lévő óriáskerékre.

- Biztos, hogy nem. Ez... óriási – mondtam mosolyogva. Nem nagyon szeretem a magasságot, így nem nagyon vágytam arra, hogy oda fölüljünk.

- Ugyan, nem is olyan magas – mondta kissé fölnevetve és elindulva felé.

- De leesek – mondtam én is utána lépve.

- Dehogy esel le. Én nem hagyom, hogy leess – mondta és már majdnem teljesen ott voltunk. Nyeltem egy nagyot és vettem egy nagy levegőt.

- Öhm... Oké... győztél... menjünk – mondtam és már éreztem, hogy ott fogok szívrohamot kapni. Nem fogom kibírni olyan magason. Tudom, hogy Peter a nagy Pókember és nyilván ő nem fél a magasban, de én nem ilyen vagyok – De ha leesek, és nem kapsz el, kinyírlak – mondtam, amire csak fölnevetett. Már ott voltunk előtte és csak vártunk arra, hogy megálljon és mi voltunk a következők.

- Mad! – szólt mögöttem egy ismerős hang. Erre a hangra elősör csak fölsóhajtottam egyet.

- Megint kezdődik – mondtam halkan, de ekkor állt meg előttünk egy kabin, az volt a legjobb benne, hogy csak mi szálltunk ebbe a kabinba, többen itt nem votlak – Most az egyszer örülök, hogy ilyen magasba megyünk – mondtam és erre Peter fölnevetett, amit én is követtem volna, de túlságosan féltem. Ekkor néztem hátra, de utána be is szálltam – Most nem tudok menni – mondtam és csuktuk be az ajtót.

- Akkor majd utána – szólt utánam.

- Persze – mondtam, de ezt már nem hallotta, mert már elindultunk. Ekkor néztem Peter-re és nyeltem egy nagyot – Szóval... ezután hova megyünk? – kérdeztem és néztem szét, miközben egyre jobban mentünk föl. Levegőt sem mertem venni, mikor éreztem, hogy a kabin össze vissza mozog, de ez természetes volt, csak én még ilyenen nem ültem.

- Nyugi – mondta és fölállt, majd szétnézett a városba.

- Te hogy mersz egyáltalán mozogni itt, ilyen magasba? – mondtam ránézve, amire egy kissé fölnevetett. Leült mellém, majd megfogta a kezem nyugtatás képpen.