Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 13 - Düh

A napsütésre, ami már félig megvakított keltem fel. Lassan nyitottam ki szemeimet és a mellettem fekvő Peter-re esett a tekinttetem. Befelé fordultam az ágyon és ő is ezt tette, de ő még nagyban aludt. A még álomban lévő fiút nem akartam fölébreszteni, úgyhogy inkább halkan próbáltam kikelni az ágyból. Gyorsan öltöztem föl és próbáltam a fürdőben össze szedni magam. Már egy kissé mozgolódott, de szerintem nem kelt föl. Úgy voltam vele, hogy majd lejön. Én inkább lemegyek. Ez így is történt. Mentem ki és a folyosókon még nem is volt senki, de mikor kezdtem lemenni a lépcsőn, akkor szerintem majdnem mindenki ott volt.

- Jó reggelt! – köszöntem miközben mentem a pulthoz. Apám ült anyával a pultnál a reggeli kávéjukat szürcsölgetve. Steve, Bucky, Nat és Bruce a kanapén ültek. A pulthoz mentem és töltöttem magamnak egy pohár vizet.

- Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte anya, majd beleivott a kávéjába.

- Jól, nagyon jól. És ti? – kérdeztem rá és apára nézve.

- Mi is... nagyon jól aludtunk – mondta apa. Kissé zavart, hogy Bucky ott ül, de senki sem tudja, hogy mi is történt így próbáltam leplezni. Igazából hozzá kell szoknom, nem tehetek ellene semmit.

- Jó reggelt! – jött le Peter a lépcsőn. Csak rámosolyogtam, ahogy azt ő is tette.

- Reggelt! – mondták a többiek, de Bucky hangját nem hallottam. Az biztos, 100%, hogy semmi oka annak, hogy így viselkedjen. Az arcomon is kissé látszódott, hogy már nagyon elegem van belőle, de lefelé nézve nem lehetett észre venni. Mire fölnéztem Peter már mellém ért.

- Jó reggelt! – mondtam rámosolyogva és ő ezt viszonozta is.

- Jó reggelt! – mondta és egy rövid csókot nyomott ajkaimra. Elhúzódva elment mellettem és ő is egy pohár vizet öntött magának. Folyton egy-egy kortyot iszogatva gondolkodtam el Bucky-n. Most Peter hogyan fog viselkedni? Én hogyan fogok viselkedni mikor itt, van? Békén fog hagyni vagy valamilyen módon folytatja? Mit is akarthatott csinálni tegnap este? A gondolatmenetem apa furcsa tekintete zavarta meg. Ránéztem és egy kissé összehúzott szemekkel néztem rá. Nem értettem, ezzel mit akar jelezni vagy, hogy egyáltalán akar-e.

- Mostantól így fogjátok egymást üdvözölni reggelente? Nagyon cuki, csak kérdeztem – erre a mondatára csak egy szemforgatással reagáltam.

- Nagyon vicces... és mi van, ha igen? Ennyire zavar? – kérdeztem mosolyogva, ránézve.

- Ezt nem mondtam – tiltakozott.

- De erre céloztál – mondtam rögtön rávágva.

- Nem. Csak kérdeztem. Csak kissé még fura nekem... ez – mutatott kettőnkre. Erre egy kissé felnevettem.

- Nem is kissé – mondta kicsit halkan, de hallhatóan Bucky a kanapé irányából. Erre csak egy kicsit fölsóhajtottam, nem olyan feltűnően.

- Buck! – szólt rá a kapitány mellette. Apa furán nézte a történteket, majd rám emelte a tekintetét.

- Engedd el – súgtam neki oda a fejemet rázva. Nem akartam nagy balhét csapni. Az meg főleg nem hiányzott, hogy Peter vagy apa balhét csapjon. Ha apa rájön, hogy mi történt, akkor meg fogja ölni Bucky-t, de most komolyan. Próbáltam valami más témát felhozni főleg, hogy Peter-ben is ment föl a pumpa – Peter! – mondtam és idekapta a fejét – Inkább... együnk. Reggeli? – kérdeztem és a pult másik oldaláról kezdett el ide jönni.

- Jöhet – mondta és mellém termett.

- Még mindig éhes vagy? – kérdezte Bucky. Nem tudtam, mire célozhat, de még mindig próbáltam elengedni a fülem mellett. Egyre jobban ment föl az agyvizem, de még tartottam magam és mentem egy lépést előre – Peter - erre a szóra fordultam meg – azt hittem este eleget kaptál... Madelyn-ből – erre már ugrottam volna és ezt tette volna Peter is, de próbáltunk úgy tenni, mint akik azt sem tudják, hogy miről van szó. Mindenki ránk és Bucky-ra emelte a szemét.

- Miről beszél? – kérdezte apa határozott hangon. Pont ő nem hiányzott most ebből a helyzetből.

- Semmi. Apa, nem történt... semmi – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében. Nem volt valami elhihető, de egyelőre állta a helyét.

- Persze, majd ezt el is hisszük – mondta Bucky és már léptem volna egyet előre, de Peter a karjával állított meg.

- Mad, ne most – mondta rám nézve. Egy pár másodperc múlva én is ráemeltem a szemem és kifújtam egy nagy levegőt.

- Oké, igazad van – mondtam és elengedett. Próbáltam elterelni a figyelmem, de ez a gyerekként viselkedő százéves nem bírja befogni a pofáját.

- Így van. Hisz neki van szülinapja. Csináld csak azt... amit Peter szeretne – ekkor elegem. Gyors nagy levegőket vettem, miközben ezeket mondta. Amint elhallgatott a kezemet emeltem és kirepítettem az ablakon. Jó messzire innen.

- Bocsi... - mondtam a többiekre nézve – Túl sokat dumált – mondtam és határozott lépésekkel indultam az emelet felé. A lépcső tetején voltam, mikor Peter is elkezdett utánam rohanni. A szobába érve direkt nyitva hagytam az ajtót. Úgy is ide jön. Beért és mielőtt szólt volna becsukta az ajtót – Tényleg sajnálom, de nem ragozom, rohadtul fölidegesített. Egy ideig bírtam, de az utolsó mondatainál elszakadt a cérna – mondtam és csak egy lépéssel közelebb lépett.

- Én nem azért jöttem utánad, hogy most ellenkezzek – mondta ki és egy pár pillanat csend lett a szobában. Azt hittem, hogy most jól kioszt, hogy mi a francért csináltam ezt, de hát, akkor mégsem.

- Azt hittem, baj, hogy ezt tettem – mondtam szemeibe nézve.

- Mi? Ilyenről szó sincs. Én is legszívesebben bevágtam volna neki, de ez jobb volt és... - mondta és egy nagy levegőt véve, mintha idegesebbé vált volna – És nem értem, hogy mi baja, mivel semmi köze semmihez. Főleg a tegnapi után. Hogy mer egyáltalán megszólalni erről a témáról. Mi lett volna, ha nem jövök be? Akkor most nem kint lenne valahol a füvön, hanem a hullaházban. Hidd el én is rohadtul dühös vagyok – mondta a kezével mutogatva, már hangosan. Teljesen dühös volt és nem is számítottam rá, hogy így kiadja magából. Ilyennek még soha nem láttam. Elöntötte a harag.

- Tudom... Peter... Nyugi... - mondtam és még folytatni akartam, de velem egy időben ő is.

- Hogyan nyugodhatnék le, mikor ő ott van, kint és ha nem vagyok veled, akkor bármelyik pillanatban bajod eshet mellette. Ez elvileg nem történhetne meg, de még is majdnem így volt. Nem nyugodhatok le, mert ez az egész csak kettőnkre tartozik, ő meg csak úgy tönkre akar tenni mindent – mondta kiabálva és leült az ágy szélére. Egy könnycsepp csordult le arcomról. Igaza volt és a tény is mintha megijesztett volna a düh mellett. Megállt bennem, abban a pillanatban az élet. Csak ott álltam szó nélkül. Nem akartam beleszólni, mert csak rosszabb lesz – Sajnálom... nem... nem akartam kiabálni veled – mondta rám nézve, de én a föld felé néztem és ráztam a fejem.

- Nem... semmi baj – mondtam és letöröltem arcomról a könnyeket.

- Hé – mondta és fölállt, majd elém sétált – nézz rám – mondta egyik kezemet megfogva. Egy pár pillanat múlva rá is néztem – sajnálom, tényleg nem akartam, csak annyira földühített – mondta és egy pillanatra fölnevettem, de visszatértem az eredeti arcomhoz.

- Nincs mit sajnálnod. Nem történt semmi, csak... már... teljesen elvesztettem a bizalmam az emberek felé – mondtam és még egy pár könnycsepp folyt le arcom egyes részein. Ő egy szót sem szólva hallgatott és most pont ez kellett – Minden ember, akit eddig a bizalmammal jutalmaztam az vissza is élt vele. Minden eddigi barátom valahogy, valamilyen módon... kihasznált... és ezekről már te is tudsz... és ez az, hisz... te vagy... az egyetlen ember, akiben még mindig bízok... senki mást nem szeretek és senki másban nem bízok úgy, mint benned – mondtam az egymást kezét fogó karjainkra nézve. Hirtelen tört ki belőlem a bent tartott könny. Lefelé hajtottam a fejem. Peter próbált megölelni, amit rögtön el is fogadtam, sőt én ugrottam a karjaiba.

- Mad... én soha nem fogom ezt tenni veled – mondta és már a könnyeim az ő pólójára estek.

- Peter... szeretlek – mondtam kissé szipogva.

- Szeretlek, Mad – mondta és egy kissé ezzel le is nyugodtam. Még mindig bennem volt a fájdalom és a düh, de ez a szava, hogy a karjaiban lehetek lenyugtatott.