Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 10 - Vörös szemek

Erre a kérdésemre nem válaszolva nézett vissza Bucky-ra. Nem tudtam mi folyik itt, de ahogy ránéztem apára ő is nagyon össze volt zavarodva.

- Mi folyik itt? – kérdezte apa Peter mögött elnézve.

- Fogalmam sincs – mondtam és néztem rá Peterre – Mi történik? – kérdeztem Peterre nézve, de nem válaszolt. Elég furán éreztem magam, hogy az én nevem is szóba jött, de nem tudom miért.

- Semmi – mondta Peter és vissza fordult az asztalhoz.

- Oké... akkor inkább én fölmegyek – mondtam és beraktam a tányért a mosogatóba. Elkezdtem menni a lépcső felé, mikor Peter kezdett el utánam jönni. Biztos, hogy valami szó esett rólam is, de nem tudtam miről van szó. Úgy érdekelt volna, de senki se mondott semmit. Bementem a szobámba és az ajtóban vártam a fiúra, mert tudtam, hogy úgyis ide akar jönni. Becsuktam az ajtót és az ajtónak dőltem, mikor ő az ágyon ült – Mi a franc volt ez? – kérdeztem Peterre nézve.

- Semmi – mondta, de többet nem.

- Peter, mit rejtegettek előlem? – kérdeztem egyre idegesebben – Miért mondta Bucky a nevem?

- Nem érdekes – mondta ő is idegesebb hangon.

- De attól még engem érdekel – mondtam neki egy lépéssel közelebb.

- De nem akarjuk, hogy tudd! – mondta fölállva az ágyról.

- De mi olyan fontos, Peter? – kérdeztem mire nagy szemekkel nézett rám – Mi az?

- Hát... öhm... eddig is piros volt a szemed, ha dühös voltál? – mondta, mire pislogtam egy párat és a tükörhöz mentem. Ugyanolyan volt, semmi nem változott. Főleg nem piros lett.

- Miről beszélsz? – néztem vissza rá. Össze volt zavarodva és közelebb jött, belenézett szemeimbe.

- Vörös volt a szemed – mondta és furcsán néztem rá. Nme lehet vörös a szemem. Az lehetetlen. Hogyan is csinálnám ezt?

- Nem lehet, hogy valamit félre néztél?

- Menjünk le – mondta, mire megfogta a kezem. Magával húzott a lépcsőn lefelé, mire én csak szedtem gyorsan utána a lábam – Mr. Stark! Történt valami... furcsa – mondta és odamentünk apa elé, aki még mindig a reggeli kávéját iszogatta.

- Most mi történt? – nem értettem azt a kifejezését, hogy most. Eddig is voltak már furcsa dolgai vagy miért kérdezné azt, hogy most?

- Mad-nek... vörös volt a szeme – mire kimondta, apa szeme már az enyémre vándorolt – Biztos, hogy az volt. Csak dühös lett és vörös lett.

- Lemegyünk a laborba – mondta és rögtön fölállt a székéből a laborok felé indulva – Jarvis! Hívd Bruce-t! – bementünk a laborba és fölfeküdtem az egyik asztalra. Apám egy ideig nézegetett, majd bejöttek a többiek is.

- Mi a helyzet Tony? – jött be Bruce, majd meglátva engem apa mellé került – Mit kéne látnunk?

- Kéne egy pár tesztet csinálni rajta. Majd utána meglátjuk, mit találunk – mondta és így is tett. Egy jó pár percig, de lehet óráig feküdtem ott. Csak csinálták a különféle teszteket és egy párszor beszéltek egymáshoz, de hozzám nem. Izgultam, hogy találnak-e valamit és, hogy mit – Mad! – szólt, mire fölültem az asztalon és feléjük néztem – Megpróbálnád, azt a poharat magadhoz... hozni? Úgy, hogy nem mész oda – mutatott egy pohárra. Nem értettem mire céloz, hisz az lehetetlen lenne. A pohár felé néztem és csak gondoltam rá, hogy valahogy ide kéne hoznom. Nem tudtam, hogyan gondolta ezt, de nem hiszem, hogy sikerül. A tenyeremet kinyitottam, mintha várnám, hogy ide jöjjön. A pohár körül egyszer csak egy vörös burok jelent meg és lassan, de elkezdett felém lebegni. A kezem felé haladt, ami körül ugyanolyan burok alakult ki. Egyszer csak odaért a kezembe és tárt szemekkel néztem a tárgyra, ami a kezemben landolt – El sem hiszem – mondta ismét apa és jött közelebb. Rá sem néztem csak a kezemre. Ez lehetetlen. Ez nem történhet meg. Hisz nekem nincsen erőm. Csak egy normális lány vagyok, nem kéne ennek történnie.

- Ez lehetetlen – mondtam hirtelen apára nézve. Nyeltem egy nagyot, de utána már nem beszéltem. Nem jött ki több szó belőlem.

- Szerintem... a részleteket Wandától kérdezd – mondta apa és vissza ment Bruce-hoz. Rögtön leszálltam az asztalról és a szobámba vettem az irányt. Ez nem lehet igaz. Én... nekem nem lehet ilyen erőm. Én nem vagyok egy Bosszúálló típus. Nem azért vagyok itt, hogy ez történjen. Egy pár perc múlva, mikor már kezdtem lenyugodni, akkor jutott eszembe Peter. Az ajtó felé indultam, de amint a folyosó végére értem ő jött szembe.

- Peter! Beszélhetnénk? – kérdeztem ránézve és elkezdtünk vissza menni, a szobám felé – Figyelj! Én... sajnálom – mondtam az ajtó mellett és a már ágy mellett lévő fiú visszafordult.

- De mit sajnálsz? – kérdezte és elkezdett felém jönni.

- Azt, hogy reggel úgy kiakadtam a semmiért. Sajnálom!

- Nem, nincs semmi baj, csak... nem akarom, hogy ezt megtudd. Nem azért, mert titkolózni szeretnék, de... ezt nem kell, hogy megtudd – megértettem, amit mondott. Már én sem tudtam, hogy miért voltam úgy kiakadva. Ha nem akarja elmondani ezt az egy dolgot, akkor nem mondja.

- Oké. Nem kell elmondanod, ha nem akarod – érdekelt, hogy mi az, de ha ennyire nem fontos, akkor inkább hagyom – Most beszélnem kell Wandával, de utána találkozunk? – kérdeztem, mire egy csókot nyomott ajkaimra.

- Az biztos – mondta és mindketten kimentünk. Én Wanda szobája felé vettem az irányt, Peter, pedig a lépcsőn ment le.

- Gyere – szólt vissza egy kopogás után az ajtaján.

- Beszélhetek veled? – kérdeztem közelebb lépve hozzá.

- Stark már szólt, hogy jönni fogsz és, hogy miről van szó. Mit akarsz tudni? – kérdezte az ágy mellé mutatva. Rögtön mentem mellé és ültem le.

- Mit tudok vele csinálni? Ezzel az erővel – kérdeztem, mire elmosolyodott.

- Hát... gondolatolvasás, azok irányítása. Dolgokat tudsz fölemelni és irányítani. Leginkább ezek a tulajdonságai – mondta és csak néztem magam elé. Elképesztő, hogy mire vagyok képes. Hihetetlen, hogy ezt pont én kaptam. Hogy ezeket a dolgokat én is meg tudom tenni. Féltem attól, ha véletlenül nem tudom majd irányítani vagy másokat bántok vele, de bíztattam magam, hogy ilyen nem lesz.

- Köszönöm Wanda... akkor én megyek is – mondtam, mire fölálltam és kiléptem az ajtón. Ez gyorsan ment. Nem mondott sokat, de az is elég volt. Most nem ezzel akartam foglalkozni, de ez járt a fejemben. Lementem én is a lépcsőn, ahol anya már főzte az ebédet. Apa és Peter mellette beszélgettek. Steve és Bucky pedig a kanapén ülve beszéltek – Apa! Beszélhetek veled? – kérdeztem, miközben mentem oda hozzá.

- Persze. Mondd! – mondta és elmosolyodtam.

- Négyszemközt – mondtam, mire fölállt és arrébb ment. Ezt a lépését én is követtem és elé álltam – Szóval. Most volt a szülinapom, de két hét múlva lesz Peteré. Csinálhatnánk egy olyan bulit, mint az enyémen? – kérdeztem apámra nézve, aki rögtön elmosolyodott.

- Csináljunk – mondta és elkezdett vissza menni.

- Ennyi? – kérdeztem utána rohanva.

- Igen, ezt megbeszéltük. A részleteket később – mondta és leült egy bárszékre Peter mellé.