Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 25 - Karjaidban

Nem aludtam valami sokat, de ezen nem is csodálkoztam. A földön ülve aludtam el, de csak egy pár órát aludhattam, mert napfelkeltére már föl is keltem. A vállamon lévő lőtt seb egyre rosszabb volt. A rajta lévő kis ruhadarab már most teljesen átázott vérrel, de ennél többet nem tudtam tenni, minthogy úgy hagyom. Legalább arra folyik, és nem vérzek el. Nem tudom, hogyan csináltam, de nagyon fáradt voltam. Telefonom nem volt, így nem tudtam senkit sem fölhívni, de Peter-en kívül nem is tudok más számot. Reméltem, hogy eleget tudnak ahhoz, hogy meg találjanak, de nem voltam benne biztos, hogy ez sikerülni is fog.

Reggel mikor már nem tudtam vissza aludni, akkor valahogy föl álltam és az ablakon néztem ki. Még az volt a szerencse, hogy az volt és zárva is volt, mivel még így is nagyon hideg volt, nem kellett nyitva lennie az ablaknak. Semmim nem volt, amivel be tudnék takaródzni vagy ilyesmi. Egy szál rövidujjúban voltam, mikor itt kint meg minden tiszta hó. Azt sem tudom, hogyan lehetséges, hogy elvileg ősz van, de kint már havazott. Biztos voltam abban, hogy nem Amerikában vagyok, hisz ott nem lehet most ilyen hideg, de fogalmam sincs, hogy hol lehet. Egy pár pillanatig nézelődtem az ablakból, hogy hátha van valami, ami segít abban, hogy merre vagyok vagy, hogy hogyan juthatok haza. Egy pár perc múlva vettem észre, hogy egy-két fekete kocsi áll meg a háza előtt. Egyből a rosszabbik verzióra gondoltam. Eljöttek értem, de azok, akik el is vittek. A kocsiból tényleg ők szálltak ki, amire a fal mögé bújtam és hallgattam, hogy mit mondanak.

- Nem juthatott messzire. Találjátok meg – mondta az egyik ismerős hang. Ő volt az a szőke férfi, aki előttem beszélt. Nem is mertem többet kinézni az ablakon, csak maradtam a fal mögött és a földre csúsztam vissza. Csak reménykedtem, hogy nem fognak megtalálni, de erre sem volt sok esély.

Egész nap ott voltam és meg sem mozdultam. Volt a reggeli után még egy-két alkalom, mikor hallottam hangjukat, de az én ajtómon nem jöttek be Reménykedtem, hogy már nem lesznek itt tovább, de én így sem úgy sem mertem semmit sem csinálni. Nem tudtam meg bizonyosodni arról, hogy már elmentek és ezért nem mertem onnan egyáltalán kinézni az ablakon, de még a lakáson belül sem mentem sehova. Annyira bennem volt a félelem, hogy innen nem jutok ki élve. Senkivel sem tudtam kommunikálni vagy bármit üzenni neki.

A második napom szintén így telt el. Semmit sem csináltam, nem mentem sehova és nem jött hozzám senki. Egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy tényleg nem jutok haza és ki kéne mennem innen, legalább meg próbálni, mert így, itt nem maradhatok. Valamit már tennem kellett. Ezen gondolkoztam sokat, hogy mit is tehetnék és hogyan. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem tudom, hogy melyik része volt ennyire rossz hatással rám. Az hogy meg lőttek vagy, hogy nem ettem semmit több, mint két napja vagy, hogy nem tudok aludni és az alvás hiánya okozza ezt. Nem tudtam meg állapítani.

Harmadik nap reggelén, mikor még el sem kezdett fölkelni a nap, akkor hallottam, hogy valaki jön föl a lépcsőházban. Elég vékonyak voltak a falak és mindent lehetett hallani a folyosóról. Csak azt hallottam, hogy valaki fut föl a lépcsőn, amire egyből rossz érzésem lett, de még alig keltem föl és még csak egy kissé nyitottam ki a szemem. Még minden halvány volt és sötét. Csak egy kissé néztem föl, de egy pár pillanat múlva láttam, hogy egy sötét alak nyitja gyorsan az ajtót. Nem tudtam kivenni, hogy ki az, de semmi jóra nem számítottam. Egyre kezdett közeledni, de nem nagyon tudtam már mit csinálni.

- Hagyjon békén! – mondtam kissé még halk hangon és arrébb húztam a fejem. Ő csak egyre közelebb jött, de elég gyorsan.

- Madelyn! Peter vagyok – mondta gyorsan mellém rohanva, amire rögtön kissé följebb ültem, de ez sem sikerült valami sikeresen. A karommal próbáltam föl ülni, de a meglőtt vállam miatt rögtön vissza is estem.