A felszín alatt [Erik Durm] [BEFEJEZETT]

63.rész

Erik Durm szemszöge

Néhány perc és kezdődik a meccs. Emma még nem jelentkezett és bár mondta mielőtt elindult, hogy valószínűleg késni fog, mégis kezdtem kissé aggódni.

- Erik! Hahó! - legyezett Sebastian a szemem előtt.
- Hm?
- Kezdünk! Gyere!
- Megyek! - sóhajtottam nagyot. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a negatív gondolataimat, hiszen fontos meccs vár ránk, de nem voltam nyugodt. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

A Bayern München az ellenfél. A pályára érve azonnal körül vesz az a leírhatatlan érzés, ami minden egyes derbi előtt szokott. Leírhatatlan érzés, amit kivált belőlünk az a nyolcvan ezer ember, akik a lelátókon ülnek.

Az első félidő egyértelműen nem nekünk kedvezett, ahogy a játékvezető sem, így még feszültebben sétáltam le a pályáról negyvenöt perc elteltével. Mielőtt azonban beléptem volna a játékoskijáró takarásába mégegyszer végig néztem a lelátókon, de Emmát sehol sem láttam.
Gyors léptekkel igyekeztem edzőm keresésére, akit az irodájában találtam meg.

- Mester! - kopogás nélkül rontottam be edzőm irodájába.
- Erik! - arca a szokottnál is komolyabb volt. Nem vártam meg, mit akar mondani gyorsan elhadartam neki aggályaimat. - Erről akartam veled beszélni. - sóhajtott nagyot.
- Tessék?
- Egy ideje folyamatosan csörög a telefonod és ismerős volt a szám, így bátorkodtam felvenni. A kórházból hívtak.
- Emma! - villámcsapásként ért a tudat, hogy...
- Balesetet szenvedett néhány kilóméterre Frankfurttól.
- Úgy tudtam. Éreztem, hogy valami nincs rendben. - mászkáltam fel-alá. - Hol van most?
- A Frankfurti kórházba vitték.
- Hogy van? - túrtam idegesen hajamba.
- Nem adnak ki információt csak hozzátartozóknak. - bólintottam. - Öltözz át és menj utána!
- És mi lesz a meccsel?
- Azzal most ne foglalkozz! Nyugodj meg, öltözz át és irány a kórház. - mosolygott.
- Köszönöm, Mester! - a csapattársaim már a kijáróban sorakoztak fel, így nyugodtan tudtam átöltözni és összepakolni holmimat. Fürdéssel ezúttal nem húztam az időt, így mielőtt a kórház felé vettem volna az irányt arcot mostam, hogy meg tudjak nyugodni.

Fogalmam sincs, hogy jutottam el a kórházig, de abban biztos vagyok, hogy több közúti szabályt is megszegtem az idáig vezető úton.
Gyorsan leparkoltam, magahoz vettem a telefonomat és amilyen gyorsan csak tudtam a recepció felé vettem az irányt.

- Jó napot! Erik Durm vagyok. A barátnő lmet nem rég hozták be. Autó balesete volt. Hogy van? Mit lehet róla tudni? - hadartam.
- Előszöris kérem nyugodjon meg! - nagyot sóhajtottam. - Meg tudná nekem mondani a barátnője nevét?
- Emma Fazekas. - az idősödő hölgy azonnal keresgélni kezdet számítógépén. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt.
- Mr. Durm a barátnője az intenzíven van.
- Hogy van?
- Részletes információt csak a kezelőorvosa adhat ki. Dr. Steiner jelenleg műt, de bármelyik percben végezhet. Nyugodtan várja meg a hölgy kórterme előtt. - mosolyodott el halványan a nővér.
- Köszönöm!
- A 324-es szoba. - kiabált még utánam a hölgy, amiért hálásan bólintottam.

Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amíg az orvost vártam, pedig alig telt el tíz perc állapítottam meg órámra nézve.

- Dr. Steiner? - léptem határozottan a fehér köpenyes férfihez.
- Ms. Fazekas hozzátartozója?
- A vőlegénye vagyok. - bólintottam. - Hogy van?
- A menyasszonya jelenleg kómában van. - a szívem azonnal kihagyott egy ütemet. - Frontálisan ütközött egy autóval, aki valószínűleg megcsúszott a vízes úton. Eltört a bal lába, illetve néhány bordája. Mindezzel semmi gond nem lesz, hamar felépül, viszont a fejsérülés, amit szenvedett aggasztó. Nem lehet tudni, mikor ébred fel. Lehet órák, napok, de akár hónapok kérdése is.
- Bemehetek hozzá? - az őszülő doktor csak bólintott. - Doktor Úr! - kíváncsian pillantott vissza. - Köszönöm! - gondolatok ezrei futottak át a fejemben, mielőtt beléptem a kórterembe.

Sokként ért a látvány. Látni azt a nőt, akit mindennél jobban szeretek ott feküdni magatehetetlenül, tele mindenféle műszerrel, borzasztó érzés.

Nem szoktam túl gyakran elérzékenyülni, de most erősen küzdöttem a könnyeimmel.

- Kicsim! Drága, Emma! Szerelmem! - kezemet végig simítottam övéin, amelyek olyan magatehetetlenek voltak. Kiszolgáltatottak. - Ébredj fel, kérlek! Már most hiányzol. Hát mit fogok én csinálni nélküled? Hm? Ki fog a nyakamon lógni nap, mint nap? El sem hiszed mennyi mindent terveztem a téli szünetre. Elszerettelek volna vinni a svájci alpokba síelni. A bátyádtól tudom, hogy még sosem jártál ott, de szeretnél egyszer eljutni. Képzeld egészen megbékélt velem. - meséltem neki. Fogalmam sincs, hogy mit hall vagy mit érez mindebből Emma, de egy percre sem akartam őt magára hagyni.

- Fiatalember! Fiatalember! - szinte felriadtam a hirtelen jött hangra. - A kisasszonynak látogatói érkeztek. Beengedhetem őket? - az ajtóban Kevin és Sebastian alakját véltem felfedezni, mire csak bólintottam egyet. - Kérem ne maradjanak túl sokáig! - a fiúk egyszerre bólintottak.
- Kisasszony! - szóltam a nővér után. - Esetleg...nem maradhatnék éjszakára is? - habozott. - Kérem!
- Meglátom mit tehetek. - mosolyodott el halványan.
- Köszönöm!

- Sziasztok! - néztem savanyú arccal csapattársaimra.
- Hogy van?
- Kómában van...és eltört néhány bordája.
- Lehe tudni mi történt?
- Frontális ütközés. - sóhajtottam nagyot.
- Helyre jön?
- Nem tudott mit mondani a doki. Lehet napok, de akár hónapok is.
- Mi itt leszünk veled, haver! Bármi kell, szólj! - hálásan bólintottam. - Mi lett a vége? - utaltam a meccsre.
- Nyertünk! - vigyorogtak a fiúk.
- Nem mondjátok? - csodálkoztam el.
- André a kilencvenedik percben bevágta.
- Gratulálok, Fiúk! - pacsiztam le velük.
- A Mester azért ezt elküldte neked is. - nyúlt zsebébe Kevin, majd átnyújtotta a gyönyörűen csillogó érmet.
- Köszönöm! - zártam kezeim közé, majd Emmára néztem. - Ha nincs ez az egész, akkor a baleset sincs. - húztam el a számat.
- Ugye nem akarod magad hibáztatni? - nézett rám mérgesen Sebastian.
- Én nem tudom. Csak...tanácstalan.
- Emma erős lány! Fel fog épülni! - fogta meg a vállamat a szőke hajú focista.
- Remélem! - kulcsoltam kezemet övére.

- Uraim! Szeretném Önöket megkérni a távozásra. - lépett be a nővér Emma szobájába. Sebastian és Kevin mindvégig próbáltak lelket önteni belém, amiért hálás vagyok nekik, de tanácstalan vagyok és úgy érzem jelenleg senki sem tud segíteni. - Fiatalember! - simította kedvesen vállamra kezét az idősödő hölgy.
- Kérem, had maradjak Vele! Nem akarom Őt itt hagyni. - néztem rá reményteljesen, mire mosolyogva reagált.
- Maradhat, amennyiben megígéri, hogy holnap haza megy és alszik néhány órát.
- Megígérem! - bólintottam.
- Bármiben tudok segíteni a pultban megtalál. Jóéjszakát!
- Köszönöm! - hálálkodtam.

Egy percig sem akartam magára hagyni szerelmemet. Nem akartam elengedni a kezét, így közelebb húztam egy széket az ágyához és így figyeltem tovább békés arcvonásait, míg nem elnyomott az álom.