A felszín alatt [Erik Durm] [BEFEJEZETT]

37.rész

- Mindened megvan? - kérdeztem Eriket sűrűn pislogva a mennyezet felé, miközben ő már második bőrödjé zárta le.
- Azt hiszem igen. Vagyis nem egészen. - fordult felém mosolyogva. - A legértékesebb kincsem nem fér el ebbe a bőröndbe. - sóhajtott nagyot, majd felém lépett látva értetlenségemet. - Te! - vont ölelésébe.
- Annyira nagyon szeretlek! - szipogtam karjaiba. - Már most hiányzol, pedig még el sem mentél. - néztem fel rá könnyáztatott szemekkel.
- Jaj Kicsim! Ne sírj, kérlek! Olyan nehéz így itt hagyni.
- Könnyű azt mondani... - fúrtam fejemet nyakhajlatába.
- Figyelj! Nem sokára válogatott szünet és újra találkozunk! Addig pedig minden nap beszélünk! - szorított magához.
- Megígéred? - szipogtam felnézve a nálam magasabb focistára.
- Semmit sem ígérhetek, mert nem tudom mit hoz a jövő, de azt megígérem, hogy mindent meg fogok tenni. - puszit hajamba.

- Mennünk kell! - sóhajtott fel, amikor dudaszó törte meg a csendet. - Itt a taxi!

Lehajtott fejjel sétáltunkki a ránk várakozó autóhoz. Erik bepakolta a bőröndöket a taxi hátuljába, majd mindketten beültünk a hátsó ülésre. Kezeinket összekulcsolva, néma csendben utaztunk a repülőtérig.

Az ablakon kitekintve végig azon járt az agyam, hogy a mai nappal lehet, hogy minden megváltozik. Lehet, hogy teljesen más emberekké válunk azután, hogy Erik útnak indul a Londonba tartó repülővel.

Némán léptünk be a reptéri váróterembe miután Erik kipakolta csomagjait a taxiból. Szó nélkül közelítettük meg a pultot, hogy a focista minél hamarabb becsekkolhasson és még legyen időnk rendesen elbúcsúzni. Miután elintézett minden papírt és a bőröndjeit is felcímkézték felhelyezte azokat a szalagra.

Ujjainkat összekulcsolva sétáltunk arrébb, hogy a többi utazót se zavarjuk és, hogy még mi is tudjunk pár szót váltani. Alig fél óránk maradt, hogy ki tudja mennyi időre végső búcsút vegyünk egymástól.

- Nos...khm. - köszörültem meg sírástól elszorult torkom.
- Sohasem volt erősségem a búcsúzkodás, szóval...
- Vigyázz magadra! - suttogtam, mire bólintott. Némán ölelésébe burkokóztam, amit szerettem volna kiélvezni addig ameddig csak lehet. Minden egyes érintése nyugtatólag hat rám. Simogató kezei, ölelő karjai, lágy csókjai mindig meg tudtak nyugtatni. Mindig mellettem volt, amikor szükségem volt rá és egyetlen érintése többet ért bármi mástól. Egyszerűen képtelen vagyok elengedni őt. A könnyek mardossák szemeimet, de nem sírhatok. Megígértem neki.

- Emma! - tolt egy gyengéden magától. - Szeretnék adni neked valamit. - nyúlt a nála maradt kézitáskához. Értetlenül néztem rá. - Ez a mez nagyon sokat jelent nekem. Ez volt rajtam, amikor a válogatottal 2014-ben megnyertük a világbajnokságot. Sose fogom elfelejteni és azt szeretném, hogy erről majd mindig én jussak eszedbe! - nyújtotta át a fehér mezt.
- Erik én... - szipogtam. - Én ezt nem fogadhatom el. - gördült le az első könnycsepp az arcomon.
- Shh! - fogta kezei közzé arcomat. - Nekem te vagy a legfontosabb és azt szeretném, hogy a tiéd legyen. Hogy te vigyázz rá, mert soha senkit sem szerettem még úgy ahogy most téged! - eddig bírtam. Akaratom ellenére tört el a mécses. A könnyeim patakokban kezdtek folyni.
- Szeretlek! - fúrtam nyakhajlatába arcomat, hogy elrejtsem könnyáztatott arcomat.
- Megegyeztünk, hogy nincs sírás! - rökönyödik meg, mikor könnyáztatott arcomra néz.
- Tudom, csak... - szipogtam. - Annyira nehéz. Én még soha senkit nem szerettem ennyire, mint most téged. - eredtek el a könnyeim.
- Nagyon szeretek Emma, remélem tudod! - csak bólintottam.
- Kérlek Erik, ne felejts el! - könyörögtem mostmár zokogva, mire Erik határozottan előrelépve ajkát az ajkamra tapasztotta. Kezével hajamba túrt, míg én erősen átöleltem a derekát. Kiéhezve csókoltam és könnyeim sós elegyét éreztem ajkain. Annyira szeretem ezt a srácot! Jobban, mint bárki mást előtte. És most itt kell, hogy hagyjon...
- Miután ajkaink szétváltak a zokogás szinte ledöntött a lábamról, amint tudatosult bennem, hogy talán ez volt az utolsó csók, amit Erik Durmtól kaptam.
- Sohasem foglak elfelejteni, Emma! - mondta a hajamat simogatva.
- Nagyon szeretlek Erik! - fúrtam fejem a vállába.
- Én is téged! - puszilta meg a fejem tetejét.
- Lassan indul a géped... - mondtam, majd lehunyt szemmel még egyezer, még egyetlen egyszer megcsókoltam Erik Durmot. Arcát két kezem közé fogtam és egy erős búcsúcsókot nyomtam az ajkaira.

- Nagyon vigyázz magadra Szerelmem! - fogta kezei közzé arcomat.
- Te is! És hívj, ha megérkeztél! - bújtam még egyszer, utoljára forró ölelésébe.
- Első dolgom lesz! - simított végig karomon, míg kezei kezeimen állapodtak meg.

Megkérjük a Londonba tartó járat utasait, hogy kezdjék meg a felszállást! - kiabálta a hangosbemondó.

- Ez volt a mi utolsó szavunk! - döntötte homlokát enyémnek, mire csak szilogva bólintottam. - Szeretlek! - nyomott egy hosszú csókot ajkaimra.
- Szeretlek! - viszonoztam, majd lassan távolodni kezdtem tőle.

Az utolsó lépéseknél hagytam, hogy keze kicsússzon az enyémből és úrrá legyen rajtam a néma sírás. Patakoztak a könnyeim, azonban egy hang sem jött ki a torkomon.

Mielőtt kiléptem volna a váróból még egyszer visszafordultam.

Tudtam, hogy el kell fogadnom, vége van. Örökre? Meglehet. De várni fogok rá, amíg csak lehet.