A felszín alatt [Erik Durm] [BEFEJEZETT]

65.rész

Emma szemszöge

A fejem szétszakad, a végtagjaim, mintha teljesen elhagytak volna és, mintha csak álmodtam volna az elmúlt napok, hetek eseményeint. Mintha csak a fejem fölött történtek volna az események, amibe nekem semmi beleszólásom sincs.

Éreztem, hogy valaki a kezemet fogja. Megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de mintha azokra ólom súlyokat helyzetek volna. Megpróbáltam a fejem oldalra fordítani, hogy fel tudjam mérni, hol is vagyok tulajdonképpen. A falak hófehérek voltak, míg a szobában alig néhány bútor kapott helyet.

- E...Erik. - a szavak alig jöttek ki a torkomon, a szám teljesen kiszáradt.
- Úristen! Emma! Végre! - szerelmem azonnal felpattant és hozzám sietet.
- Mi történt? - hangom csupán csak halk suttogásként hatott.
- Semmire sem emlékszel?
- Csak arra, hogy elindulok hozzád Frankfurtba, a kupa döntőre. Aztán teljes sötétség. Nyertetek?
- Igen. - mosolyodott el halványan.
- Mi történt és mióta vagyok kórházban?
- Baleseted volt. Épp a meccsre siettél, amikor a szemből érkező autó beléd ment. - férfias kezei közé vette enyéimet és szomorúan nézett rám. - El sem tudod képzelni, hogy milyen borzalmas volt nélküled ez az egy hónap. Nagyon hiányoztál, kicsim. Nem csak nekem.
- Egy hónap? - döbbenten hallgattam mindazt, amit Erik mond. - Egy hónapig kómában voltam. - bólintott. - És te mindvégig itt voltál velem? - azonnal könnyek szöktek a szemembe.
- Kicsim! - simitott végig ezúttal arcomon. - Ez nem is volt kérdés. Mindennél jobban szeretlek és ha kell egy életen át is vártam volna rád csak ébredj fel.
- Szeretlek! - mosolyodtam el halványan. Erik fölém hajolt, majd egy óvatos csókot lehelt ajkaimra.

Tovabbi egy hetet kellett a kórházban töltenem. Már nagyon vártam, hogy haza mehessek, de szerencsére mindig volt mellettem valaki, így egy percig sem unatkoztam. Ha éppen nem Erik vagy anya őrködött mellettem, akor Kevin és Sebastian szórakoztatott.

- Még mindig nem hiszem el, hogy átaludtam egy teljes hónapot. - mondtam, miközben cuccaimat pakolásztam készen, hogy haza mehessek.
- Olyan voltál, mint Csipkerózsika. - nevetett Erik.
- És nem csókoltál meg? - szomorodtam el játékosan.
- Hát nem is emlékszel? Talán frissítsem fel a memóriád? - húzta huncut mosolyra ajkait.
- A memóriám a legnagyobb rendben van. Az orvosok is megmondták. Nem emlékszel? - vigyorogtam.
- De nagyon is jól emlékszem. - suttogta a fülembe. A lehelete csiklandozott, aminek hatására nem tudtam visszatartani kuncogásomat.
- Örülök, hogy jól érzi magát kisasszony. - lépett a kórterembe az orvos.
- Elnézést Doktor Úr! - jöttünk zavarba azonnal.
- Ne aggódjanak! Én is voltam fiatal! - mosolyodott el halványan. - Őszintén örülök, hogy minden rendbe van önnel kisasszony! Itt vannak a papírjai. - nyújtott át néhány kartont.
- Köszönjük!
- Két hét múlva jöjjön vissza ellenőrzésére és pihenjen sokat!
- Mindent köszönünk! - hálálkodott Erik. - Minden jót!
- Minden jót, Önöknek is!

- Alig várom, hogy a saját ágyamba aludhassak. Hozzád bújva. - sóhajtottam nagyot már az autóban ülve.
- Néhány óra és bepótolhatjuk a kiesett egy hónapot. - simitotta szabad kezét ölembe ejtett kezeimre.

- El sem hiszem, hogy itthol vagyok. - sóhajtottam nagyot belépve a dortmundi házunkba.
- El sem tudod képzelni milyen boldog vagyok, hogy végre újra együtt lehetünk. Csak mi ketten. - karolta át hátulról derekamat. Azonnal megfordultam karjaiban és kezeimet nyaka köré fonva húztam közelebb magamhoz. Apró csókot nyomtam ajkaira, amit a focista nem volt rest elmélyíteni. Puha ajkait enyéim ellen nyomta. Óvatos csókjai hamar váltak szenvedélyessé, követelőzővé. Kezeimet nyakából derekára csúsztattam, míg el nem értem pólója szegéjét. Lassan húztam feljebb és feljebb felsőjét, míg nem teljesen megszabadítottam tőle.
- Szeretlek! - hajoltam újra ajkaira, miközben az ő kezei sem tétlenkedtek. Derekamról fenekemre csúsztatta, miközben ölébe kapott, amire egy halk nyögéssel reagáltam. A kanapé felé kezdett el velünk haladni a csókot egy percre sem megszakítva. Óvatosan döntött el a hatalmas kanapén. A lábaim szorításán továbbra sem engedtem, így jól érzékeltem, hogy a focista legalább annyira kíván engem, mint én őt. Ajkaival elszakadt enyéimtől, majd lejjebb csúsztatta egészen kulcscsontomig. Kezeivel egyre feljebb és feljebb tolta pulóveremet, míg nem teljesen megszabadított tőle. Az én kezeim sem tétlenkedtek. Először hátán simitottam végig, majd kidolgozott mellkasán.
- Annyira nagyon hiányoztál! - ült fel hirtelen, majd ölébe húzva nézett mélyen szemeimbe.
- Te is nekem, Erik! Már el sem tudnám nélküled képzelni az életem. - öleltem meg jó szorosan. Erik izmos karjait derekam köré fonva húzott a lehető legközelebb magához. Ajkaival nyakam simogatta, miközben az én kezeim is határa tévedtek. Már éppen készültem, hogy újra ajkaira tapasztom enyéimet, amikor megszólalt a csengő.

- Vársz valakit? - néztem meglepetten vőlegényemre.
- Nem tudok róla. - rázta meg a fejét. Magunkra kaptuk eldobált ruhadarabjainkat, majd míg én igyekeztem egy kis rendet rakni a nappaliban Erik az ajtóhoz sietett.
- Martha? Zoe! - a kislány neve hallatán azonnal letettem mindent a kezemből és a bejárat felé vettem az irányt.
- Emma! - Martha kezéből azonnal kiszakította magát a kislány és semmivel sem foglalkozva rohant felém.
- Kicsikém! - szorítottam magamhoz elérzékenyülve. - Hogy te mekkorát nőttél.
- Ezt neked rajzoltam. - nyomott a kezembe egy színes rsjzot, amin mi hárman voltunk. Erik, én és Zoe. A szívem most telt csak meg igazán boldogsággal. Egy apró könnycsepp is végig gördült az arcomon a meghatottságtól.
- Ez gyönyörű! - puszilgattam meg a kislányt.
- Fúj! Ez nyálas. - mindannyiunkból egyszerre tört ki a nevetés.
- Ne haragudj Martha! Meg sem kérdeztem mi járatban itt?
- Erik mondta, hogy ma érkezel, így arra gondoltunk biztos nagyon örülnél, ha láthatnád a kis Zoet. És hát, ő is nagyon hiányoltám már téged.
- Köszönöm, Martha! - öleltem meg az idősödő hölgyet is.

- Meddig maradhat? - néztem Marthara miközben Zoeval rajzolgattunk.
- A vacsira vissza kell vinnem. - bólintottam.
- Emma? - kíváncsian néztem a kislányra. - Mikor költözhetek hozzátok? - pislogott rám bociszemekkel.
- Hamarosan, kicsilány!
- És lesz saját szobám?
- Hogy a viharba ne! - csatlakozott hozzánk Erik is. - Na és milyen szobát szeretnél, hercegnőm?
- Hercegnőset. - válaszolt gondolkodás nélkül.
- Akkor ezt meg is beszéltük. És mit szólnál egy kiskutyához? - ültette ölébe a kislányt.
- Erik! - háborodtam fel.
- Most miért?
- Nem gondolod, hogy ezt velem is meg kellene beszélni? - hitetlenkedtem.
- Na meggyőzzük? - nézett az ölében ülő kislányra.
- Igeeeen. - tapsikolt azonnal.
- Szóval összefogtatok ellenem? - sértődtem meg játékosan.
- Téged is szeretünk, Emma! Igaz? - ugrott le Erik öléből Zoe és hozzám sietett, majd megölelt.

Úgy éreztem teljes az életem. Alig néhány órája érkeztem csak haza a kórházból, ahol még az sem colt biztos, hogy valaha felkelek, most pedig itt állok életem szerelmével, aki mindvégig kitartott mellettem és egy gyönyörű kislánnyal, akit úgy szeretek, mintha a sajátom lenne. Nem is kívánhatnék ettől többet.