A felszín alatt [Erik Durm] [BEFEJEZETT]

64.rész

Egy hónap telt el Emma balesete óta. Egy hónapja minden szabad percemet a kórházban töltöm annak reményében, hogy szerelmem végre felkel és minden a régi lesz. Az orvosok szerint teljesen normális ez az állapot és a törött bordái is helyre jöttek már, én még sem érzem azt, hogy minden rendbe lenne. Hiszen hogyan is érezhetném? Életem szerelme, a nő akit mindennél jobban szeretek még mindig magatehetetlenül fekszik, a külvilágról semmit sem tudva egy kórházi ágyban.

- Képzeld kicsim, Zoenak már nagyon hiányzol. - beszéltem hozzá, mint ahogy egy hónapja minden nap megteszem. - Egy rajzot is készített neked, látnod kell. - vettem elő zsebemből a kislány alkotását.
- Hárman vagyunk rajta. Zoe, te és én. Nagyon aranyos volt. Azt mondta, hogy ha legközelebb meglátogatod csak veled fog rajzolni, mert olyan vagy neki, mintha az anyukája lennél. - egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Még mindig nem tudom felfogni a történteket.
- Fiatalember! - rántott ki gondolataimból egy vékony, női hang. - Nemsokára vége a látogatási időnek. - bólintottam. Mielőtt azonban távoztam volna Emma ágyához léptem.
- Szeretlek, kicsim és alig várom, hogy a feleségem legyél. Nagyon sokan szeretnénk, hogy minél hamarabb felébredj és újra köztünk legyél. - közelebb hajoltam arcához. - Hiányzol Életem! - egy lágy csókot nyomtam ajkaira, majd keserű arccal léptem el ágyától.
- Ugye tudja, hogy erre nem lenne képes bárki. Maga egy igazán különleges fiatalember. Emmának szerencséje van Önnel. - mosolyodott el a középkorú nővér.
- A szerencsés az én vagyok, hogy ő itt van nekem.
- Ne adja fel a reményt! Fel fog ébredni! Erős lány, Emma.
- Mindent köszönök! - pillantottam hálásan a hölgyre.

A kórházból kilépve kezembe vettem telefonomat és tárcsázni kezdtem a már jól ismert számot.

- Szevasz haver! - köszönt a vonal túloldaláról csapattársam.
- Nincs kedved átjönni?
- Baj van?
- Nincs. - válaszoltam szűkszavúan.
- Negyedóra és ott vagyok.
- Köszönöm! - nagyot sóhajtva bontottam a vonalat és a zsebem mélyére süllyesztettem a készüléket.

Alig tíz perc alatt haza is értem frankfurti lakasomba, ami olyan üresen cseng mióta Emma nincs mellettem. Szükségem van egy kis társaságra különben begolyózom, ezért is hívtam át Sebastiant, aki folyamatosan mellettem van a baleset óta.

Alig, hogy lepakoltam a nappaliban csemgettek.

- Gyere be! - nyitottam ajtót.
- Mizu, haver? - érdeklődött azonnal csapattársam.
- Semmi változás. - húztam el keserűen a szám.
- Emma erős lány. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan fel fog ébredni. - próbált biztatni.
- A nővér is ezt mondta.
- Na látod! - veregetett hátba. - Csak ne add fel a reményt!
- Mellette maradok ameddig csak kell.
- A családja hogy viseli?
- Az anyukája teljesen össze van zuhanva. Múlthéten végig mellette volt. El sem mozdult mellőle. Egy sört? - léptem a hűtőhöz.
- Vezetek. - rázta meg a fejét. - Érthető.
- Remélem Jess nem haragszik meg, amiért áthívtalak. - utáltam barátnőjére.
- Csajos napot tartanak a lányokkal, kitudja mikor ér haza. Hagytam neki egy SMS-t, hogy nálad leszek.
- Nem is tudom mi lenne most velem nélkületek. - sóhajtottam.
- Ezért vannak a barátok. Gyere, rakjunk be valami filmet, hátha eltereli egy kicsit a figyelmed.
- Jó ötlet, de ne valami horrort. - nevettem. Sebastian óriási horror fan, míg én jobb szeretem akció filmeket vagy a vígjátékot.

Már javában elmúlt tíz óra is, amikor Sebastian lelépett. Gyorsan lezuhanyoztam és percekkel később már el is nyomott az álom. Teljesen belefáradtam az elmúlt hét eseményeibe, amikor általában hazaértem már annyira fáradt voltam, hogy nem kellett erőltetnem az elalvást.

Másnap reggel úgy döntöttem leutazom anyáékhoz egy kis nyugalom reményében. A szüleim azok a személyek, akik mindig minden körülmények között mellettem álltak és bármi történt is mindig meg tudtak nyugtatni. Most pontosan erre volt szükségem.

- Anya! Apa! Megjöttem! - léptem be a szülői házba.
- Kisfiam! Hogy vagy? Emma hogy van? - anya rögtön letámadott a kérdéseivel, amit meg is mosolyogtam.
- Velem minden rendben, de Emma még mindig nincs jobban. - húztam el a számat.
- Gyere! Készítek neked egy kakaót. - amikor kicsit voltam és szomorú vagy fájt valahol anya kakaója tudott csak megnyugtatni. Ezt a hagyományt azóta is őrizzük.

- Köszönöm anya! Rád mindig számíthatok. - öleltem meg jó szorosan.
- Az élet nem könnyű kisfiam, sőt nehéz, de bármi történjen, amíg élek vigyázni fogok rád, rátok. Ahogy apád is. Szeretlek, kisfiam!
- Én is szeretlek, anya! - sajnos ritkán tudok csak haza utazni a családomhoz, de akkor próbálok mindig minőségi időt eltölteni velük.

- Az orvosok mit mondanak? Mikor fog felébred Emmácska?
- Semmit. Már fel kellett volna ébrednie. Az orvos szerint innentől kezdve már minden csak rajta múlik és a szervezetén,de minden olyan bizonytalan.
- A lényeg, hogy ne add fel kisfiam. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb fel fog ébredni és minden olyan lesz, mint régen. Zoe is csak ti rátok vár. Fantasztikus szülei lesztek annak a kislánynak. Jut is eszembe...hogy halad az örökbefogadási folyamat?

- Amíg nincs más jelentkező Zoehoz, addig minden rendben. Elsőbbséget élvezünk, de ha jön egy pár és őt válasszák, akkor... - telefonom csörgése szakított félbe. - Ne haragudj anya, de ezt fel kell vennem! A kórházból hívnak. - amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam és a kertbe sietve próbáltam minél hamarabb felvenni a csörgő kütyüt. Nagyot nyeltrm mielőtt rányomtam a zöld gombra. Nem tudtam mire számítsak.

- Hallo? Tessék! - hangom szinte csak suttogásként hatott.
- Jó napot! Erik Durmmal beszélek?
- Igen.
- Dr. Adam Rosenberg vagyok, a menyasszonya kezelőorvosa. Be tudna fáradni a kórházba?
- Doktor Úr! Baj van? - idegesen mászkálok a teraszon fel, s alá.
- Nem mondhatok semmit csak személyesen.
- Azonnal megyek!

Amilyen gyorsan csak tudtam elköszöntem szüleimtől és autóba ültem, hogy minél hamarabb megtudjam mi van Emmával.