A felszín alatt [Erik Durm] [BEFEJEZETT]

36.rész

Miután Erik haza hozott szerettem volna egy kicsit egyedül lenni és ezt vele is megosztottam. Kellett egy kis idő, hogy átgondoljak mindent, ami az elmúlt órákban történt. Azzal hogy elmegy minden meg fog változni. Nem csak az ő vagy az én életemben, hanem a közös életünkben is.

Kicsit talán túlreagáltam a dolgokat, hiszen tudtam, hogy ez előbb vagy utóbb be fog következni, de azt hittem, hogy lesz időm rá felkészülni. Azt hittem, hogy van olyan erős a kapcsolatunk Erikkel, hogy meg tudjuk beszélni és nem kell titkolóznunk egymás előtt, de ő már kész tények elé állított és ez az ami annyira érzékenyen érintett. Nem szerettem volna beleszólni, hisz ez az ő döntése és bármi is történjen én támogattam volna és támogatni is fogom, de  a helyzet, hogy csak két hetet hagyott kettőnknek borzalmasan fájt. Ő Angliában, én Németországban. Neki a foci lesz az első, nekem az egyetem. De akkor mi lesz velünk? Mi lesz azzal a mindent elsöprő szerelemmel, amiért oly sokat küzdöttünk?

Azt mondják az igazi szerelem ellenáll a távolságnak. Próbálok ebben hinni és reménykedni, de ehhez két ember kell. Bíznunk kell a másikban és minden erőnkkel kitartani a másik mellett történjen bármi. Ezt mind a kettőnknek akarni kell és, ha a kapcsolatunk tényleg elég erős ki fogjuk bírni ezt az egyenlőre bizonytalan időt. Egy biztos. Az életünk fenekestül fel fog fordulni vagy jó, vagy rossz értelemben.

Gondolatmenetemből a telefonom csörgése szakított ki. A kijelzőn Marco neve villogott.

- Szia Marco! Miujság? - vettem fel kicsit kedvetlenül.
- Szia Emmus!
- Már mondtam, hogy ne hívj így! - förmedtem rá.
- Mi a baj kislány?
- Semmi csak... - kezdetem bele.
- Mindegyis! - vágott közbe. - Figyelj Kislány! Búcsú bulit szervezünk a kölyöknek. El tudnád csalni valahogy a The Leedsbe? Este 7-re!
- Marco! Ez most nem... - kezdtem bele, de újra félbe szakított.
- De le ne lődd a poént! - mojdta, mondta és mondta. Egy szót sem tudtam közbe szólni.
- Marco!
- Akkor hétkor ott találkozunk!
- Marco! - kiabáltam még bele a telefonba, de a próbálkozásom esélytelennek bizonyult. Letette.

Ezt nem hiszem el. Ha Marco valamit a fejébe vesz, annak úgy is kell történnie. Komolyan, nem irigylem Scarlettet.

Tulajdonképpen én is szeretném, ha Erik méltóképpen búcsúzhatna el a csapattól, hiszen állandó tagja volt a sárga-feketéknek és nincs játékos, aki ne kedvelné őt, de előtte meg kell beszéljük a közös dolgainakat. Minél hamarabb.

Magamhoz vettem a táskámat és a kocsikulcsot, bepattantam az autómba és egyenesen párom házához vezettem.

A házhoz érve kettőt kopogtattam, ami szinte rögtön ki is tárult előttem. A focista arcán meglepődöttséget véltem felfedezni.

- Emma?! Szia!
- Beszélnünk kell! Bejöhetek?
- Persze! Hogy vagy? - vakargatta tarkóját zavartan miután beléptem az ajtón.
- Szerinted? Most tudtam meg, hogy pár nap múlva elmész, és azt sem tudom, hogy hogyan kellene reagálnom erre az egészre. - akadtam ki. - Ne haragudj! - sóhajtottam. - Én csak...aggódom. Erik én szeretlek és nem akarlak elveszíteni! - néztem rá kétségbeesetten.
- Meg fogjuk oldani, kicsim! - simított végig arcomon.
- De a távkapcsolatok sosem működnek és majdnem ezer kilométer lesz köztünk. Erik én...
- Emma! Annyi mindent megoldottunk már együtt! Annyi mindent kibírt már a kapcsolatunk. Miért ne sikerülhetne most is?  A csapat nagy része van hogy hetekig nem találkoznak a párjukkal a munkájuk miatt. Ha ők kibírják mi is meg fogjuk oldani. Mindent meg fogok tenni, hogy így legyen szerelmem, mert Szeretlek és nem szeretnélek elveszíteni! - nyomott lágy csókot ajkaimra. - Amikor csak tudok haza utazom és te is jöhetsz bármikor. London kevesebb, mint egy óra repülővel. - És kitudja, fél év és lehet vissza is jövök a csapathoz. Hiszen csak kölcsön játékos leszek.
- De miért nem mondtad el nekem korábban?
- Féltem. - hajtotta le ő is a fejét. - Féltem, hogy elveszíthetlek.
- És most így jobb? Mire észbe kapok te már rég úton leszel a repülőn London felé. - pityeredtem el.
- Sajnálom! Hibát követettem el azzal, hogy nem szóltam, de helyre fogom hozni. És ezt azzal kezdeném, hogy a hátra lévő néhány napot csakis veled szeretném eltölteni. Szeretném, ha minden egyes percet kihasználhatnánk. Együtt. - húzott magához még közelebb derekamnál fogva. - Kényesztetni foglak! - suttogta fülemhez hajolva. - Csak az enyém leszel, két teljes héten keresztül. - puszit bele fülembe.
- Szeretlek! - toltam el magamtól, majd könnyeimet letörölve tapasztottam ajkaimat övéire. Erik még szorosabban húzott magához. Csókunkat egy percre sem megszakítva kezdett el hátrálni egészen a kanapéig, ahol leült és ölébe húzott, így én lovagló ülésbe ültem az ölében. Hatalmas kezeivel oldalamat simogatta, amitől rögtön kirázott a hideg és a nyakába mosolyogtam. Hiányzott a közelsége. Borzasztóan hiányzott és még mennyire fog, ha elmegy. Próbáltam nem folyamatosan erre gondolni és megélni a pillanatot, de képtelen vagyok rá.
- Ne gondolkozz, csak élvezd! - fogta kezei közzé arcomat. - Gyere velem! - pattant fel hirtelen, mint akinek csak most jutott eszébe valami.
- Hova?
- Mutatok valamit! - húzott maga után az emelet irányába.