A felszín alatt [Erik Durm] [BEFEJEZETT]

38.rész

A reptérről egyenesen hazafelé vezetett az utam. A telefonom folyamatosan rezgett, de most senkivel sem akartam beszélni. Csak az ő hívását vártam, miközben a könnyeim megállíthatatlanul potyogtak.
El sem tudom képzelni a mindennapjaimat nélküle. Amióta együtt vagyunk nem telt el úgy nap, hogy ne találkoztunk volna. Ha a pályán nem sikerült akkor vagy ő jött hozzám vagy én mentem ő hozzá. Még akkor is szakítottunk időt a másikra, ha napestig az egyetemen ültem vagy a vizsgáimra készültem. Mindig meg tudtuk oldani, de ez most más. Nem csak az idő, hanem a távolság is akadályoz és internet és telefon ide vagy oda, közel sem ugyanaz, mint amikor végig simíthatok lágy bőrén vagy csókolhatom édes ajkait.

Gondolatmenetemből telefonom csörgése szakított ki. Azt hittem megint a fiúk hívnak, hogy jobb kedvre derítsenek, de legnagyobb meglepetésemre Erik volt az, aki valószínűleg már meg is érkezett az ideiglenes szálláshelyére. Fel sem tűnt, hogy így elment az idő.

Nem akartam, hogy azt higgye még mindig miatta sírok, így mielőtt még felvettem volna a rezgő mobilomat kifújtam az orromat és az arcomat is megmostam, hogy nyomát se lássa annak, hogy sírtam.

- Szia, Kicsim! - mosolygott egyenesen a kamerába.
- Szerelmem! Hogy telt az út? - próbáltam én is mosolyt varázsolni az arcomra.
- Szerencsére minden a legnagyobb rendben volt. Már itt vagyok a csapat által bérelt lakásban.
- És milyen?
- Szép, bár elég üres nélküled! - sütötte le szemeit.

Erik szavai újra könnyeket csaltak a szemembe, amit már nem tudtam visszatartani. Lassan gördültek végig arcomon, amiket próbáltam feltűnés nélkül letörölni.
De hiába próbáltam leplezni a könnyeimet, nem sikerült. Erik keserűen elmosolyodott, de nem próbált meg vigasztalni, tudta, hogy úgysem érne semmit ilyen távolságban. Inkább témát váltott és már csak akkor eszméltem fel, hogy megváltozott a hangulatom, mikor hangosan felnevettem. Még ebben a helyzetben is képes volt mosolyt csalni az arcomra. Ezért is szerettem őt annyira.

**

Augusztus 28. Pontosan egy hónapja, hogy Erik elutazott és pontosan egy hónapja, hogy nem láttam őt csak a kamerán vagy a tv-n keresztül. Szerencsére könnyen beilleszkedett a csapatba és eddig az edző is teljes bizalmat mutat felé, hiszen majdnem minden mérkőzésen pályára léphetett. Elmondhatatlanul büszke voltam rá és vele együtt örültem a sikereinek, de mindez azzal is járt, hogy egyre kevesebb szabadideje maradt. Mióta elutazott Londonba nem járt itthol és a facetimemal töltött időnk is jelentősen lecsökkent. Ha épp nem edzésekre járt, akkor az új csapattársaival lógott. Aggasztott ez az egész helyezett, ami teljesen rányomta a bélyegét a napjaimra. A lányok, Sarah és Scarlett minden nap hívtak, hogy felvidítsanak, de mindig leráztam őket valami gyenge indokkal, amit mostmár borzasztóan sajnálok. Ők csak jót akartak nekem, én viszont bunkó voltam velük. Hogy helyre hozzam írtam egy SMS-t a két lánynak, hogy fél óra múlva találkozzunk. Remélem nem fognak nagyon haragudni rám.

- Emma! Örülök, hogy látlak! - szinte nyakamba ugrott Sarah, amikor meglátott.
- Én is örülök, hogy látlak! - viszonoztam tettét nevetve.
- Gyere! Igyunk valamit és beszélgessünk egy kicsit. Van mit bepótolni!
- Nem várjuk meg Scarlettet?
- Ő most nem jön.
- Miért? - lepődtem meg.
- Én már nem is vagyok elég? - háborodott fel. - Egyébként orvoshoz kellett mennie. - mosolygott kedvesen.
- De ugye nincs baj? - ijjedtem meg.
- Minden a legnagyobb rendben, de majd ő elmeséli. Szóval gyere! - karolt belém.
- Na mesélj csajszi! Hogy vagy? - kíváncsiskodott Sarah alig, hogy helyet foglaltunk az egyik asztalnál.
- Minden rendben! - húztam hamiskás mosolyra ajkaim.
- Aha. Akkor kezdjük elölről. Szóval hogy vagy?
- Hiányzik! - hajtottam le szomorúan a fejemet. - Nagyon hiányzik! Őszintén, ti ezt hogy bírjátok?
- Nem egyszerű. Sosem volt az és soha nem is lesz, de hidd el idővel minden más lesz. A ti kapcsolatotok még nagyon friss ezért nagyon fontos, hogy türelemmel legyetek egymás iránt. Ez a legfontosabb! Ez a helyzet még mind a kettőtöknek új. Meg kell tanulnotok kezelni!
- Köszönöm Sarah és kérlek ne haragudj!
- Miért haragudnék? - szürcsölte limonádéját.
- A viselkedésem miatt. Tudom, hogy ti eddig is csak jót akartatok nekem, én viszont...enyhén szólva bunkó voltam veletek.
- Ez teljesen normális. Nehéz időszakon mész most keresztül és kell egy kis idő mire hozzá szoksz a dolgokhoz. Azért vagyunk a barátaid, hogy segítsünk és ha épp magányra van szükséged, akkor mi azt is megértjük.
- Nem is tudom mivel érdemeltem ki, hogy ilyen jó barátaim lettek. És a poén az egészben, hogy ezt is a szerencsétlenségemnek köszönhetem.
- Ezt hogy érted?
- Te még nem hallottad, hogy kerültem a csapathoz?
- Egyetemi gyakorlat.
- Nem. Vagyis csak részben. A jelentkezésemet valójában egy kézilabda csapathoz adtam be, de a professzor összekeverte a papírjaimat, így kerültem a fiúkhoz. Mindent megpróbáltam, hogy elkerüljem az összes focistát. - nevettem fel az emlékek hatására.
- Miért? - kuncogott
- Tudod nálunk a focisták nincsennek túl jó hírrel, de itt minden annyira más.
- Egyszer megmutathatnád nekünk Magyarországot. - váltott hirtelen témát. - Kiruccanhatnánk egy hétvégén, még sosem jártam ott. - lelkesedett.
- Benne vagyok! Jó lenne már meglátogatni a családot. Több, mint két hónapja voltam otthol és most, hogy kezdődik az egyetem, még kevesebb időm lesz rá.
- Azért a hétvégi meccsre ugye jössz? A fiúk már nagyon hiányolnak. És mi is.
- Ott leszek!
- Helyes!

Nagyon jól esett egy kicsit kikapcsolódni és Sarah, mint mindig most is jó társaságnak bizonyult. Nem hanyagolhatom el a barátaimat Erik miatt, hisz ő sem teszi. Nem szomorkodhatok folyamatosan miatta. Ideje kicsit vissza térni a való életbe, mert úgy tűnik ezalatt a két hónap alatt annyira elhanyagoltam a körülöttem lévőket, hogy fel sem tűnt mennyi minden történt.