A felszín alatt [Erik Durm] [BEFEJEZETT]

45.rész

Meglepetééés!!!
Vissza tértem!!! Végre sikerült befejezni ezt a részt is, sikeresen leállamvizsgáztam szóval itt vagyok és megpróbálom újra vissza venni a régi ritmust! Kezdésként itt is az új rész!
Jó olvasást!
Puszi,
FaFlo0211

Idejét sem tudom már mikor voltam utoljára otthol, Magyarországon. Alig várom, hogy újra a családommal legyek és ezúttal nem csak egy-két napra, hanem két teljes hetet tölthetek velük és ettől már csak néhány óra vonat út választ el. Alig öt perce hagyta el a vonat a peronokat és indult Dortmund irányából Budapest felé. Egy négy fős kis kabint foglaltam el, ahol senki sem ült még.

Már majdnem sikerült elszunyókálnom, megjegyzem fél óra sem kellett hozzá, amikor hirtelen egy korombeli lány lépett be az általam elfoglalt kabin ajtaján.

- Csatlakozhatok? - fordult meg hirtelen, miután behúzta maga mögött az ajtókat.
- Betti? - kérdeztem tanácstalanul ugyanis az eddig festett, vörös hajú lány most teljesen természetes barna hajjal és smink nélkül állt előttem.
- Emma! De rég láttalak! - ölelt meg, amit természetesen rögtön viszonoztam.
- Megváltoztál! - mióta specifikációt kellett választanunk nem voltak közös óráink, így már hónapok óta nem találkoztunk a győri lánnyal és a kezdeti baráti kapcsolatunk is teljesen elhalványult az elmúlt hónapokban.
- Igen, azóta történt egy, s más. - huppant le mellém.

Ahhoz képest, hogy alig néhány perccel az indulást követően még majd leragadt a szemem a több, mint tíz órás út közel felét végig beszélgettünk Bettivel. Kiderült, hogy lassan féléve már, hogy új barátja van, aki nem mellesleg mérnök hallgató az egyetem len és az is kiderült, hogy miatta ez a hatalmas változás. Azt is megtudtam, hogy kosárlabdára szakosodott és szilárd és megtörhetetlen elképzelései vannak a jövőt illetően, aminek őszintén örültem. Semmi problémám nem volt vele annak ellenére sem, hogy eltávolodtunk egymástól a múlt félév során,így természetes volt, hogy örültem minden sikerének, amiről az út során mesélt.

Miután Betti Győrben leszállt a vonatról és nekem még majdnem három óra hosszám volt Budapestig egy filmmel ütöttem el az időt, aminek a megtekintését a laptopom tett lehetővé. A film pont véget ért, amikor a vonat befutott a már jól ismert állomásra. A szüleim úgy tudják csak holnap érkezem, igy csak Bence várt rám a parkolóban. Szerettem volna őket meglepni, de mivel az autóm Dortmundban maradt, így valakit kénytelen volt beavatni.

- Bátyó! Annyira hiányoztál! - öleltem meg jó szorosan.
- Hugi! Te is nekem! - viszonozta. - Te nőttél? - mért végig.
- Szemét! - csaptam vállon. Tudja, hogy utálom, ha a magasságommal viccelődik.

- Na és nem unod még Dortmundot? - kérdezősködött már a kocsiban ülve.
- Nem, sőt...mostanában egyre többször gondolkodom el azon, hogy az egyetem után szeretnék végleg kiköltözni Dortmundba.
- Mi? - fékezett nagyot az egyik piros lámpánál. - Ugye csak viccelsz?
- Miért? - lepődök meg döbbenetén. - Minden adott. A szüleinknek hála van egy lakásom, autóm és egy remek állásajánlatot is kaptam már a csapattól. Minden feltételem megvan, hogy kiköltözzek. Szeretem Dortmundot és rajtatok kívül már semmi nem köt ide.
- Nem elég?
- Bence! - sóhajtottam. - Neked meg van már a saját életed, nem mellesleg a legjobb barátnőm mellett és, ha nem cseszel el valamit ez így is marad, anyáékon meg azt vettem észre, hogy mióta egyikünk sem lakik otthol sokkal több időt szentelnek egymásra, ami jót tesz kettejük kapcsolatának is.
- El sem hiszem, hogy a kishúgom így megnőtt. - sóhajtott nagyot, miközben a már jól ismert ház előtt leállította a motort.

- Anya! Megjöttem! - kiabálta el magát Bence a házba belépve. A ruhás szekrény takarásába léptem, hogy ne vegyen észre.
- Kisfiam! Azt hittem csak később jössz. - ölelte meg anya Bencét. - A vacsora még nincs kész, de gyere csak. Apád is lassan haza ér. - mikor hallottam, hogy már a konyhában beszélget anya és Bence én is megváltam cipőimtől és közelebb léptem, de még mindig nem fedtem fel magamat. - Szerinted narancsos kacsa jó Emma fogadására vagy inkább csirkét csináljak?
- A kacsa jó lesz! - léptem be mostmár én is a konyhába.
- Emma? - lepődött meg anya. - Kislányom! Te mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy...
- Meglepetés! - öleltem magamhoz jó szorosan. - Hiányoztál!
- Te is nekem! Nagyon! - éreztem, hogy egy apró könnycsepp gördül végig arcán.

Anya rántott csirkéje isteni volt, talán túlságosan is. Talán túl forrón vagy túl sokat ehettem ugyanis a másnap reggelt a mosdóban kezdtem, ahol alig pár perc alatt ki is adtam magamból mindent, amit előző este megettem.

- Jól vagy, kislányom? - aggódott anya miután egy köntösben kicsoszogtam a konyhába. Tulajdonképpen semmi bajom nincs. Alig, hogy felkeltem elkapott az émelygés, kiadtam magamból, azóta viszont mintha mi sem történt volna.
- Igen, minden rendben. Azt hiszem egy kicsit elrontottam tegnap a gyomrom.
- Nem kellene orvoshoz menni?
- Anya! Semmi bajom. Csak egy kicsit sokat ettem. - próbáltam megnyugtatni.
- Azért főzök neked egy csésze teát. - bólintottam mosolyogva.

A délelőttöt anyával kettesben töltöttük. Míg apa dolgozott Bence és Eliza a lány szülőnél töltötték a napot, hogy a szentestét nálunk ünnepelhessék.
Kora délután nyakamba vettem a várost, hogy az utolsó, még hiányzó ajándékokat is beszerezzem.

Szenteste. Tegnap sikerült az utolsó ajándékokat is beszereznem. Anya már legalább három órája a konyhában sürög-forog pedig még csak tizenegy óra múlt. Azt hiszem egy egész hadsereg is jól lakna abból, amit anya csinál. Próbáltam neki segíteni, de úgy vettem észre csak láb alatt vagyok, így felmentem a szobamba és neki álltam becsomagolni az ajándékokat. Eközben apa elment Bencével fát nézni, Eliza pedig bármelyik percben megérkezhet.

Drága barátnőm időben érkezett, így bőven volt időnk kibeszélni a történteket, ellenben a fiúkkal, akik viszont épp, hogy beestek ebédre, amiért anya mérges is volt. Állítólag a nagybetűs nagy Ő-t keresték a fa vásárban, de nem találták, ezért késtek. Anya persze hamar megbékélt, amikor meglátta a gyönyörű és hatalmas fát.

- Már megint nem reggeliztél, kislányom? - nézett rám mérgesen apa már az asztalnál.
- Négy tükörtojást evett baconnal. Kislányom, én tényleg nem sajnálom tőled az ételt, hisz van egy csomó, de nem szeretném, ha megint rosszul lennél. - nézett rám anya aggódva, miután két tányér leves után a második adag krumplipürét szedtem a tányéromra.
- Megint? - lepődött meg Eliza.
- Már második napja - bólintott anya.
- Anya! - rivalltam rá. - Ezt most miért kellett? Különben sincs semmi bajom, csak elrontottam a gyomrom.
- Kétszer is? - húzta fel kérdőn szemöldökét barátnőm.
- Nem fejezhetnénk ezt most be? Épp ebédelünk és most tényleg arról akartok beszélni, hogy hányszor hánytam mióta haza jöttem? - szúrtam mérgesen a villámat a húsba. Kicsit elegem volt már abból, hogy mindneki meg akarta nekem mondani, hogy mikor és mit tegyek. Ha túl sokat eszek az a baj, ha túl keveset, akkor meg az.
Ebéd után a fiúk felállították a fát, majd a díszítés ránk maradt. Mióta az eszemet tudom Bence és az én dolgom volt a fa díszítése, amihez most Eliza is csatlakozott. Szerencsére ez már sokkal jobb hangulatban telt, mint az ezt megelőző ebéd. Rengeteget nevettünk és beszélgettünk a gyerekkori emlékeinkről.

- Figyelj! Tulajdonképpen mióta vannak ezek a rosszullétek? - kérdezett rá Eliza, amikor kettesben maradtunk.
- Már megint itt tartunk? - sóhajtottam.
- Igen, mert úgy érzem valamit titkolsz. - nézett rám mérgesen.
- Körülbelül egy hete. - sóhajtottam.
- Ha nem tudnám, hogy van az a betegséged, most azt mondanám, hogy terhes vagy...
- Mivan? - szinte visítottam.
- Minden reggel hánysz, a hangulatod össze-vissza ugrál, annyit eszel, mint egy...tulajdonképpen mikor is volt meg utoljára? - ha jobban bele gondolok már több, mint egy hete késik. Nem! Az kizárt! Ez csak a stressz. Igen, az lesz.

Volt egy pillanat, amíg elgondolkodtam azon, amit Eliza mondott, de teljességgel kizárt, így gyorsan el is hesegettem ezt a képtelenséget.

Kora este mindannyian összeültünk a fa köré és átadtuk az ajándékokat. Nagyon izgatott voltam, ugyanis idén mindenkinek valami különlegeset szántam.

El sem tudom mondani mennyire jól esett végre itthol lenni és azokkal tölteni az időt, akiket mindennél jobban szeretek. Szükségem volt erre a feltöltődésre. Semmivel és senkivel sem szerettem volna foglalkozni ezalatt a két hét alatt csak azokkal akik per pillanat körül vesznek engem.

Persze az élet mindig tudja, hogy húzza keresztbe a számításainkat.