A felszín alatt [Erik Durm] [BEFEJEZETT]

49.rész

- Emma? Emma? Emma! - szólitgatott valaki, de az egészből semmit sem fogtam fel, csak próbáltam kiüzni a fejemből azt a sok szörnyű emlékképet, amik folyamatosan bevilannak, amióta újra megláttam Őt.
- Ezt idd meg! - nyomott egy pohár vizet a kezembe Sarah. - Mi történt?
- Azt...azt hiszem kicsit megszédültem. - hazudtam.
- Biztos? - csak bólintottam. - A frászt hoztad rám! - fújta ki a benntartott levegőt.
- Ne haragudj!
- Gyere! Foglaltunk neked helyet. Már majdnem itt az egész csapat, szóval már csak Lucienre várunk.
- Sok új játékos van? - próbáltam terelni a saját gondolataimat és a többiek figyelmét is.
- Hatan érkeztek, azt hiszem. - foglalt helyet melelttem Sarah, a balomon pedig Mario ült.
- Végre itt van Lucien, már farkas éhes vagyok. - sóhajtott gondterhelten a focista, mire csak mosolyogva megráztam a fejem.

Az egész este jó hangulatban telt én mégsem tudtam erre koncentrálni. Az agyam folyamatosan kattogott és bárhogy igyekeztem kizárni a múltat és csak a jelenre koncentrálni, nem megy. Képtelen vagyok azt a több éves sérelmet elengedni és tovább lépni.

- Hozok valamit inni magamnak. Ti kértek valamit? - mindenki nemleges rázta meg a fejét, így egyedül indultam a pulthoz. Ha most nem lennék áldott állapotban, biztos vagyok benne, hogy valami töményet kérnék a pultos sráctól, de most nem kockáztathatom a gyermekem életét, így csak egy narancslevet kértem a fiatal pultostól.

- Emma! - rántott ki gondolataimból egy túlságosan is jól ismert hang.
- Mit akarsz? - szólaltam meg haraggal és mérhetetlen dühvel a hangomban.
- Beszélni szeretnék veled. - ült le mellém.
- Nekünk nincs miről beszélnünk!
- Együtt fogunk dolgozni, szóval, ha nem szeretnél minden egyes alkalommal elbújni és a szőnyeg alá söpörni a múltat, akkor muszáj leszel meghallgatni. Tudom, hogy haragszol, teljesen jogosan, de azóta eltelt több, mint négy év. Megváltoztam! - felhorkantottam.
- Kutyából nem lesz szalonna. - kortyoltam bele narancslevembe.
- Fiatal voltam. És egy igazi barom.
- Ezzel nem tudok vitatkozni. - nem néztem rá csak magam elé meredve hallgattam a focistát.
- Sajnálom, Emma!
- Sajnálom? Ennyi? - keltem ki magamból. - Azt hiszed egy sajnálommal el van felejtve több évnyi rettegés és szenvedés? Tudod te mit éltem én át, akkor? Ugyan honnan is tudnád... - horkantottam.
- Szerelmes voltam beléd.
- Mi van? Te teljesen megőrültél?
- Teljesen odáig voltam érted. Egy gyönyörű lány, akarom mondani nő voltál és olyan ártatlan, én meg...
- Te meg kihasználtad ezt. Tönkre tetted az életemet Nico! - tartottam tőle, hogy mostanra már az egész étterem minket figyel.
- Csak így tudtalak távol tartani magamtól.
- Távol tartani?
- Akkor voltam túl egy csúnya szakításon és tudtam, hogy csak néhány hónapra utaztál Németországba. Tudtam, hogy, ha közel engedlek magamhoz, megint csalódni fogok. És...még kiskorú voltál.
- És ezért kellett megalázni? Földbe tiporni? Tönkre tenni? - csordult ki egy könnycsepp a szememen. - Ha nincs a bátyám, én... Hagyj békén, Nico! És kerülj el olyan messze, amilyen messze csak tudsz! - álltam fel az asztaltól, mielőtt még teljesen utat törtek volna a könnyeim.
Könnyeimmel küszködve siettem a mosdóba, abban reménykedve, hogy senki sem látott ilyen állapotban.

- Minden rendben? - lépett mellém valaki, miközben a mosdókagylóba kapaszkodva próbáltam megnyugtatni magam.
- Igen, minden. - észre se vettem, hogy időközben magyarra váltottam. Döbbenten fordultam a lány felé, aki mosolyogva nyújtott felém egy zsebkendőt. - Te...
- Részben. - értette a célzást. - Axel már nagyon sokat mesélt rólad, de sajnos már eléggé elkopott a magyar tudásom. - váltott vissza angolra. - Rafaella vagyok. - nyújtott kezet.
- Emma! - viszonoztam.
- Jól sejtem, hogy nem először futottok össze és nem is vagytok túl jóban Nicoval? - bólintottam. - Elmondod mivel akasztott ki ennyire? - kérdezte bátortalanul. Még soha senkinek sem mondtam el a történteket, még Elizának se, a bátyámnak meg végképp. Nem szeretek róla beszélni, most mégis mindent elmondtam a lánynak. Ki adtam magamból mindent, ami a szívemet nyomta az elmúlt bő négy év alatt.
- Erről még soha senkinek nem beszéltem. - töröltem le a könnyeket az arcomról.
- Egy ideje ismerem már Nicot, igaz nem túl közelről, de ezt nem gondoltam volna róla. Figyelj, mivel egyikőtöket sem ismerem túl jól, így csak annyit tudok most neked mondani, hogy egyenlőre hagyd lecsillapodni a dolgokat, aztán adj neki egy esélyt és beszéljétek meg a dolgokat. - bólintottam. - Most pedig most meg az arcod és szedd össze magad, ha nem akarod, hogy a többiek bármit is sejtsenek ebből az egészből.
- Ugye rajtad kívül senki sem látta ezt az egészet? - estem kétségbe. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni.
- Nem hiszem. A fiúk nagy része szerintem már azt se tudja, hol van. - kumcogott.
- És Axel?
- Miatta ne aggódj. Őt majd én elintézem. - mosolygott bátorítóan.
Miután sikerül összeszednem magam annyira, hogy ki merjek lépni a mosdó ajtaján Rafaellaval leültünk az egyik asztalhoz, ahol tovább mesélt az életéről, hogy hogyan került el Magyarországról Belgiumba és persze ő is kíváncsi volt az én élettörténetemre.

Egy kicsit később Scarlett is csatlakozott hozzánk, aki már nem bírta nézni vőlegénye és csapattársai bolondozását. A két lánynak hála sikerült feloldódnom és élvezni a csapat által szervezett bulit. Volt szerencsém megismerni az új játékosokat is, akik így elsőre igazán szimpatikusak voltak. Juliannal, Thorgannal és Marwinnal rögtön megtaláltuk a közös hangot Erling viszont már azt hiszem nehezebb dió lesz. A legnagyobb fejtörést, azonban még mindig Nico jelenti, akit jelenleg a legszívesebben elfelejtenék, de mivel hosszú távon együtt fogunk dolgozni előbb vagy utóbb kénytelen leszek vele leülni és tiszta fejjel megbeszélni a dolgokat.

De ami most mindennél fontosabb az az apró kis élet, amely a szívem alatt növekszik. Számomra most ő az első és egyetlen.