A felszín alatt [Erik Durm] [BEFEJEZETT]

10.rész

A szombatot végre sikerült teljes mértékben pihenéssel tölteni. Na jó nem teljesen. Bettinek természetesen sikerült lefárasztania a sok hülyeségével. Nem volt hajlandó addig békén hagyni, míg el nem meséltem neki mindent, de szó szerint mindent a péntek délutánról.

Vasárnap, azaz meccsnap. Lucien még nálam is komolyabban vette ezt a gyakorlat dolgot ugyanis amibe csak tudott bevont és a segítségemet kérte, de nem is bántam. Utálom, ha nincs mit tenni pont ezért választottam ezt a szakmát és szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen hamar el is fogadtak benne.

Éppen a Lucientől kapott papírokat nézegettem miközben próbáltam az egyik irodát is megtalálni, amikor egy óvatlan pillanatban megbotlottam, kibillentem egyensúlyomból és a lépcső harmadik fokáról kezdtem el lefelé zuhanni. Már éppen készültem szó szerint a pofára esésre, amikor valaki hirtelen alám kapott, így nem a föld, hanem két erős kar fogott közre.

- Kávés lány? - húzta félmosolyra ajkait megmentőm miközben karjaiban tartott
- ‎Tessék? - értetlenkedtem
- ‎Te voltál, aki a múlt hónapban a téren rám borította a kávéját - mosolygott kisfiúsan mégis határozottan. És ekkor esett csak le mire céloz a német focista. Hát persze. Akkor ezért volt olyan ismerős már az elejétől fogva. Miért kell nekem állandóan belé botlanom és minden egyes alkalommal szó szerint a karjaiban kikötni? Apropó! Már megint elbambultam. Zavaromat leküzdve próbáltam kikászálódni karjaiból, azonban olyan hirtelen álltam talpra, hogy ha nincs közvetlen mellettem és kap utánam újra elesek. - Jól vagy?
- ‎A...azt hiszem - néztem rá zavartan
- ‎Biztos? - nézett rám kétségbeesetten csillogó kék szemeivel
- ‎Azt hiszem meghúztam a lábam - mutattam bal végtagomra, ami valóban nagyon fájt
- Gyere! Elkísérlek a csapat orvoshoz - karolt belém
- ‎De te nem fogsz elkésni? - azt hiszem egyre kínosabb ez a helyzet
- Még bőven van időnk és egyébként is a kispad megvár - nézett le rám ugyanis legalább egy fejjel magasabb volt nálam ezáltal belé karolni sem volt egyszerű

- Ha nem erőlteti akkor 1-2 hét és minden rendben lesz - mondta ki a végső diagnózist Dr. Haase
- ‎Köszönöm!
- Ezzel még bekenem a bokáját, hogy csillapítsa a fajdalmat mielőtt elmegy. Aztán tényleg ne erőltesse csak annyira amennyire muszáj!
- ‎Rendben! Köszönöm! - hálálkodtam

- Azt hiszem mostmár tényleg jobb ha megyünk - néztem zavartan a mellettem álló focistára miután kijöttünk a szobából
- ‎Igen - dugta kezeit melegítője zsebébe
- Erik?
- ‎Igen?
- ‎Köszönöm! - mosolyodtam el, amire válasz helyett egy szívdöglesztő mosollyal válaszolt

- Emma! Na végre! Égre földre kerestelek már
- ‎Ne haragudj Lucien! A csapatorvosnál voltam
- ‎Baj van? Vagy megsérült valaki? - esett kétségbe
- ‎Nincs...vagyis kiment a bokám - mutattam bekötött lábamra - A papírokat még sikerült leadnom, amit kértél de a lépcsőn lefelé jövet rosszúl léptem
- ‎A kispadig még elbírsz menni?
- ‎Persze - mosolyogtam
- ‎Apropó! Eriket nem láttad?
- ‎De! Ő volt velem a dokinál, de már elindult átöltözni
- ‎Akkor jó! Mindjárt megyek én is, addig nyugodtan foglalj helyet a kispadon vagy ahogy neked kényelmesebb - mosolygott kedvesen

A meccs sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Világ életemben utáltam a focit azt meg végképp nem értettem, hogy mit lehet szeretni azon, hogy 20 idióta kerget egy labdát, de a mai meccs valami fantasztikus volt és minden értelmet nyert. Az a hangulat, amit a szurkolók teremtettek leírhatatlan volt. Korábban csak magyar futballt láttam azt is csak tv-ben még Bencével, de össze sem hasonlítható a kettő.

Bár a Dárdai Pál vezette Hertha nagyon sokáig jól tartotta a döntetlent a mi fiaink végül három góllal verték meg a vendégeket.

Jó volt látni a fiúk felhőtlen boldogságát, amit nem is csodálok hiszen ezzel a győzelemmel újra átvették a vezetést a Bayern Münchennel szembe.

Rengeteg szurkoló szerette volna megszerezni a fiúk mezeit és jó volt látni, hogy jelentős részük teljesítette is kéréseiket. Azonban a tekintetem mégsem ezeken a fiúkon akadt meg, hanem Eriken. A védő egyenesen egy kerekesszékes kisfiú felé sietett, aki ahogy meglátta kedvencét majd kicsattant örömében. Erik gondolkodás nélkül vette le mezét, ami izmos testét fedte és adta a kissrácnak, aki hatalmas vigyorral arcán köszönte meg a nem mindennapi ajándékot. Nem tudtam levenni a szemem párosukról és bár ezen Erik izmos felsőteste sem segített mégis a gesztus volt, amely megmelengette szívemet.

- Az enyém jobb - szólalt meg valaki mellettem ezzel kizökkentve gondolatmenetemből
- ‎Hm? - néztem értetlenül Mariora
- ‎Sokkal jobb testem van. Megmutassam? - nevetett
- ‎Nagyon vicces vagy
- ‎Ő meg helyes, mi? - nevetett tovább rajtam
- ‎Most mi bajod?
- ‎Legalább ne ilyen feltűnően - nézett Erikre majd rám
- Azt hiszem én inkább elindulok haza - álltam fel szemem forgatva
- ‎Erikkel? - válasz helyett jobbnak láttam tényleg elindulni különben sosem lesz vége ennek a szóváltásnak

Már a parkoló bejáratánál jártam, amikor lépteket hallottam magam mögött, majd hirtelen egy kezet éreztem meg vállamon

- Erik? - lepődtem meg
- Haza vihetlek? - vakargatta zavartan tarkóját
- ‎Nem lakom messze - mosolyogtam kedvesen
- ‎Tudom, de az orvos azt mondta ne erőltesd, gondoltam szívesen haza viszlek
- ‎Ha nem okoz gondot, akkor...
- ‎Dehogy - vágta rá kicsit túl hamar is
- ‎Akkor köszönöm - pirultam el

Miután beültem fehér Audijába egy szó sem esett köztünk. Az út csendben telt el, ami kezdett kissé kellemetlenné válni az idő múlásával. Nem tudtam mit mondjak és ahogy észre vettem Erik sem, majd egyszer csak megtörte a csendet.

- Merre is laksz pontosan?
- ‎A Chemnizter Straßen
- ‎Komolyan?
- ‎Igen, miért? - néztem rá furcsán
- Két utcára lakom tőled - nevetett
- ‎Hát ez vicces
- ‎Sosem láttalak - nézett rám komolyan egy piros lámpánál várakozva
- ‎Nem rég költöztem Németországba - válaszoltam mire újra beállt köztünk a csend, de ezúttal nem volt kínos, sokkal inkább kellemes

- Hát megérkeztünk - törtem meg ezúttal én a csendet, majd lassan, hogy ne nagyon nehézkedjek fájós lábamra szálltam ki az autóból
- ‎Holnap találkozunk? - nézett rám reményteljesen
- ‎Majd csak szerdán kell mennem - kezdtem el a földet pásztázni
- Értem. Azt hiszem jobb, ha mostmár megyek. Meg ne fázz! - utalt vékony kabátomra
- ‎Igen. Kicsit kezd hűvös lenni. - kezdtem egyre jobban zavarba jönni, amit egyre kevésbé tudtam palástolni
- ‎Vigyázz magadra! Jóéjszakát! - dugta zsebre kezeit, majd szégyenlősen lehajtotta fejét
- ‎Erik? - szóltam utána
- ‎Tessék!
- ‎Köszönöm! - léptem közelebb hozzá, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve egy puszit nyomtam arcára, amivel nem csak őt, de saját magamat is megleptem

Boldog mosollyal arcomon és furcsa érzéssel gyomromban vonszoltam fel fáradt testemet lakásomba, ahol egy forró zuhany után be is dőltem ágyamba és se perc alatt el is aludtam.