A felszín alatt [Erik Durm] [BEFEJEZETT]

66.rész

- El sem hiszem, hogy ez a nap is eljött. - simitottam végig tengerkék ruhámon.
- Leírhatatlanul büszke vagyok rád! - karolta át derekamat Erik.
- Nélkületek nem sikerült volna. - húztam magamhoz közelebb a fiút.
- Mikor érkezik meg a családod?
- Mm...egy óra múlva száll le a gépük. - néztem órámra.
- Akkor még van egy kis időnk. - suttogta fülembe, miközben ajkai lágyan fülemet simogatták.
- Erik! - kuncogtam. - Elkenődik a sminkem. - durciztam, miközben a focista ajkai fülemről nyakhajlatomra vándoroltak.
- Nincs szükséged sminkre, hogy gyönyörű légy! Én úgy szeretlek, ahogy vagy! - nézett komolyan szemeimbe, amitől teljesen elérzékenyültem. A könnyek mardosták szemeimet, de szavak helyett a tettek mezejére léptem. Ajkaimat övére nyomtam, miközben nyakát átkarolva próbáltam a lehető legközelebb húzni magamhoz.
- Nagyon szeretlek! - fogtam kezeim közé arcát. - Életem legjobb döntése volt, amikor Dortmundba költöztem. - nem hagytam szóhoz jutni, újra ajkaira tapadtam, majd semmivel sem törődve dőltem el az ágyon magamra rántva életem szerelmét.

- Erik! El fogunk késni! - toporogtam az ajtóban.
- Nem találom a nyakkendőm. - morgolódott.
- Második fiók, szekrény! - kiabaltam.
- Istennő vagy! - nyomott egy csókot arcomra, miközben még mindig sötétkék nyakkendőjével küszködött.

- Kislányom! Azt hittem már sosem értek ide. - ölelt meg anya. - Gyönyörű vagy!
- Anya! Apa! - üdvözöltem szüleimet. - Bece? Eliza?
- Elmentek a büfébe.
- Nagyon jól áll ez a ruha kislányom. És ez az ing, Erik.
- Kislányom nem kellene már megkeresned a csoporttársaid? - aggodalmaskodott apa.
- De igen. Adjatok két puszit helyettem is Elizának és Bencének.

Kicsit elhúzódott a diplomaosztó ünnepség, de tényleg szép volt és megható. Hihetetlen, hogy három év alatt mennyi minden történt velünk, de az még hihetetlenebb, hogy ilyen gyorsan elszaladt ez a három év.

- Büszkék vagyunk rád! - húzott ölelésébe bátyám, makd legjobb barátnőm.
- Nélkületek semmi sem sikerült volna. - néztem végig családomon.
- Csakis magadnak köszönheted kislányom!

- Foglaltunk asztalt a kedvenc éttermünkbe. Remélem velünk tartotok. - néztem Bencére és Elizára. - Scarlett és Marco is jön.
- Na meg persze a kis keresztlányunk. - nézett rám büszkén Erik.
- Csak kora este megy a gépünk szóval én benne vagyok. - vigyorgott legjobb barátnőm.
- Én is! - bólogatott bátyám is.
- Akkor irány az autó.

- Meseszép ez a hely kislányom. - ámuldozott anya belépve az étterembe.
- Itt volt az első randink Erikkel. - bújtam az említetthez.
- Mindent értek. - vigyorgott Eliza.

- Kicsikém! Hát már megint mekkorát nőttél! - kaptam fel azonnal ölembe keresztlányunkat ahogy megláttam őt. Lassan három hónapja, hogy utoljára láttam a kislányt. A tanulás, az államvizsga és a munka elvette minden időmet, amit nagyon sajnáltam, de meglett az eredménye és ez a lényeg. Mostmár sokkal több időm lesz a szeretteimre.
- Ne haragudj, hogy csak most tudunk jönni. - ölelt meg Scarlett, majd Marco is.
- Tudod, hogy nem haragszom. A lényeg, hogy mostmár itt vagytok. - pusziltam meg őket. - Gyertek, csatlakozzatok! - invitáltam őket is az asztalhoz.

Bár a szüleim még nem találkoztak személyesen Marcoval és Scarlettel, szerencsére hamar megtalálták a közös hangot. Nagyon jó volt a hangulat és leírhatatlanul boldog vagyok, hogy a családom és a barátaim ilyen jól kijönnek egymással.

- Na és te Erik? Maradsz Frankfurtban? - kíváncsiskodott anya két falat között.
- Ami azt illeti pont erről szerettem volna veletek beszélni, de főleg veled kicsim. - fordult felém izgatottan Erik. Meglepetten támasztottam villámat tányérom oldalának.
- Néhány nappal ezelőtt felhívott a Dortmund vezetősége.
- Tessék? Én erről miért nem tudok?
- Nyugi, kicsim! - nevetett Erik. - Szóval felhívott a vezetőség, hogy szívesen látnának újra a csapatban.
- És mit mondtál nekik? - tette fel helyettem a kérdést Scarlett.
- Elfogadtam. - vigyorgott rám. Először fel sem fogtam mit is mondott valójában. Kellett egy kis idő mire leesett, de amint ez megtörtént azonnal Erik nyakába vetettem magam.
- Akkor ez azt jelenti, hogy újra velünk fogsz dolgozni? - érzékenyültem el. Erik válasz helyett csak mosolyogva bólintott, majd karjaiba húzott.
- Már nem is lehetne szebb ez a nap.
- Pedig még van egy kis meglepetésünk számodra. - fordult táskájához Scarlett, amiben aztán kotorászni kezdett. - Csak egy kis apróság, de remélem azért tetszenek fog. - izgatottan kezdtem el kibomtogatni.
- Ez... szóhoz sem jutok... gyönyörű. - a kezemben egy darab gipszet tartottam, de nem akármilyet. Imádott keresztlányom aprócska kezeinek lenyomata ékeskedett a közepén, alatta pedig a neve gyönyörűen megformázva. - Köszönöm! - öleltem meg a német lányt és férjét könnyeimmel küszködve.
- Mióta vagy te ilyen érzékeny kislányom? - nézett rám meglepetten apa.
- Fogalmam sincs. Talán ez egy ilyen nap. - töröltem le kibuggyanó könnyeim.

Nem is tudom már mikor volt utoljára így együtt a család, de nagyon boldog vagyok, hogy végre sikerült.

- Köszönöm mindenkinek, hogy eljött és velem töltöttétek ezt a számomra fontos napot. Nagyon-nagyon szeretlek titeket!
- Büszkék vagyunk rád, kicsikém! - szólalt fel anya mire mindenki egyetértően bólogatott. Újra sikerült elérzékenyülnöm, így szavak helyett jó szorosan végig öleltem mindenkit.

- Nem szeretnél mostmár visszaköltözni? - az elmúlt bő egy hónapban a legtöbb időmet a saját lakásokban töltöttem, hogy zavartalanul fel tudjak készülni a záróvizsgáimra és, hogy Erik is nyugodtan pihenhessen, hiszen volt hogy le sem feküdtem aludni, hogy időben végezni tidjak minden tétellel
- Másra sem vágyol jelenleg csak, hogy végre kettesben lehessünk.
- És mit szólnál hozzá, ha most csak haza mennénk és csak holnap pakoljuk át a cuccaidat?
- Egyetértek. - bólintottam.
- Akkor irány! - vigyorgott boldogan.

- Azt hiszem ez a nap már nem is lehetne szebb. El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok.
- Pedig nekem még van egy kis meglepetésem a számodra. - karolta át hátulról derekamat Erik.
- De szívem...
- Gyere velem! - csak megragadta a csuklómat és az emelet felé kezdett el húzni.
- Erik! Miért viszel a vendégszobába? - értetlenkedtem.
- Csukd be a szemed! - eleget tettem a fiú kérésének. Megfogta a derekamat, majd maga elott kezdett el tolni egészena szoba ajtajáig. A helyiségbe belépve kellemes, narancsos illat csapta meg az orromat. - Kinyithatod! - elállt a szavam.
- Erik ez... - ilyen még nem volt. Akárhogy kerestem a szavakat, nem találtam a megfelelőt. - Úristen. - csak ennyit bírtam kinyögni. Az eddig teljesen hétköznapi, egyszerű vendégszoba most gyönyörű rózsaszín színben pompázott, tele gyerek bútorokkal és játékokkal.
- Tetszik? - nézett rám csillogó szemekkel.
- Erik ez meseszép. De mikor?
- Amíg te az államvizsgádra készültél arra gondoltam, hogy megvalósítom Zoe új szobáját. Hercegnős, ahogy szerette volna. - kuncogott.
- Annyira csodálatos. - húztam végig kezem a vadonatúj bútorokon. - Zoe nagyon boldog lesz. Ahogy én is! - fordultam vőlegényemhez. - El sem tudom mondani, hogy milyen hálás vagyok neked. Leírhatatlan az az érzés, amit most érzek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy az életem részévé tett téged és neked is, hogy mindig mindenben mellettem vagy. Szeretlek Erik!
- Szeretlek, Emma!

Az élet nem könnyű, sőt... nehéz. Veszettül nehéz, de mindig megéri küzdeni, mert a kemény munka előbb vagy utóbb, de meghozza a várt eredményt.