A felszín alatt [Erik Durm] [BEFEJEZETT]

17.rész

Mosolyogva fordultam meg az engem ölelő karokban, majd gondolkodás nélkül bújtam közelebb a focistához. Volt már bennem annyi alkohol, hogy semmi se tudjon érdekelni és azt csináljam amit abban a pillanatban jónak látok. Felbátorodva bújtam még közelebb hozzá,fejemet vállára hajtva mozogtam a zene ütemére.

Hatalmas kezeit derekamra csúsztatta én pedig nyaka köré fontam karjaimat és így táncoltunk tovább. Bizsergett testem, lelkem minden egyes érintésétől.

Belenéztem csillogó kék szemeimbe és nem tudtam nemet parancsolni magamnak és az érzéseimnek. Hagytam, hogy a szívem vezessen és megtörténjen, aminek már rég meg kellett volna.

Lassan közelített ajkaival enyéim felé és amikor látta, hogy nem ütközik ellenállásba felbátorodva húzott közelebb magához és nyomta ajkait enyéimre. A gyomromban a lepkék rögtön életre keltek. Kizártam minden körülöttem lévő dolgot és csak rá és édes csókjaira koncentráltam. Először csak lassan ízlelgettük egymás ajkait, majd gyengéden nyelvével bebocsátást kért, amit gondolkodás nélkül meg is adtam neki.

Nem törődtünk semmivel, sem azzal hogy mi történt eddig, sem azzal hogy mi fog. Csak a pillanatnak éltünk. Egymásnak. Mert nem vágytunk másra, csak egymásra.

Erik szemszöge

Emma megkért, hogy vigyem haza. Nem hagyhattam magára. Főleg ilyen állapotban. Belé karoltam, hogy el ne essen és autómhoz vezettem.

Még sosem láttam ilyennek. Teljesen kibújt a bőréből. Nem tagadom ez az oldala is tetszett főleg az a ruha, ami most is rajta van...egyszerűen elvesztem az eszem mellette, de ugyanakkor féltettem is. Nem tudtam mit tehetnék, így inkább jobbnak láttam, ha azt teszem amit kért. Végülis otthol mi baja eshet?

A fiúktól elköszönni sem volt alkalmam, így mielőtt beindítottam volna az autót írtam nekik egy SMS-t, hogy ne keressenek és Emmát se mert haza vittem.

Az út csendben telt, amit furcsáltam, mert eddig le sem lehetett lőni a mellettem ülő lányt.

- Megvannak a kulcsaid? - néztem rá már lakása ajtaja előtt
- ‎A táskámban vannak - nyúlt bele - Meg is van - kotorta elő nagynehezen, de a zárral már nem járt sikerrel - ‎Köszönöm!

Csendben belépett lakása ajtaján, táskáját és kabátját lepakolta, majd hirtelen megállt és felém fordult, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.

Csak nézett, de nem mondott semmit. Nem tudtam mit tegyek, mi járhat a fejében.

Annyira szerettem volna újra érezni ajkainak puhaságát, átölelni karcsú derekát, újra karjaimba vonni, de nem akarom, hogy holnap azt higgye csak kihasználtam, azt szeretném, hogy mindenre emlékezzen és ne csak az alkohol hatására akarja.

Észre sem vettem, hogy időközben egyre közelebb és közelebb léptünk egymáshoz.  Hosszú percekig csak néztük a másikat, míg Emma meg nem tette az utolsó lépést felém.

Homlokomat övének döntöttem, ő pedig gondolkodás nélkül tapadt ajkaimra, amit én persze gondolkodás nélkül viszonoztam is. Miért ne tettem volna? Hisz ezekre az ajkakra, erre a lányra várok attól a naptól fogva, hogy megláttam belépni a stadion kapuin.

Reagálni sem volt időm olyan hirtelen csapott le ajkaimra és mélyítette el az eddig lágy csókokat.
Tudtam, hogy nem helyes amit most teszünk, de nem bírtam visszautasítani. Megkedveltem ezt a lányt, nem tudok és nem is akarok elleni mit tenni.

Kezeit nyakam köré fonta én pedig oldalát kezdtem el gyengéden simogatni.

Lassan kezdett el a kanapé felé tolni, de amikor már ingemet próbálta kigombolni megszólalt a fejemben a vészcsengő.

Nem! Ezt nem szabad! Bármennyire is kívánom és szeretném, nem lehet.

- Ezt nem tehetjük! - toltam el magamtól
- ‎De miért?
- Nem szeretnélek kihasználni és azt akarom, hogy emlékezz rá! - pusziltam meg homlokát
- ‎Te annyira jó vagy! - bújt melkasomhoz - Itt maradsz velem? - nézett rám hatalmas zöld szemeivel - Légyszi!
- ‎Maradok! - mosolyodtam el ahogy rám nézett hatalmas boci szemeivel

- Köszönöm! - szólalt meg hirtelen mikor már a hálóban feküdtünk
- ‎Mit?
- ‎Hogy velem vagy - bújt melkasomhoz - Azt hiszem, hogy beléd szerettem Erik! - hatalmasat dobbant a szívem e két szó hallatán. Itt az ideje, hogy én is vallomást tegyek.
- ‎Emma!
- ‎Hm?
- ‎Szeretnék valamit mondani neked
- ‎Mit?
- ‎Én...hol is kezdjem...Már első nap amikor megláttalak a stadionban tudtam, hogy különleges lány vagy. A fiúk folyamatosan szivattak, hogy miért nem beszélek veled, de nem tudtam hogy fogadnád, nem akartalak elveszíteni. Aztán mikor egyre többet láttalak Marcoval, főleg ma egyszerűen felment bennem a pumba. Azt hittem a barátom és segít... - mondtam, mondtam és mondtam, de semmit sem reagált - Emma? - simította meg vállát, de semmi. Elaludt.

Sóhajtva húztam még közelebb magamhoz, már ha ez lehetséges. Ahogy megérezte tettemet teljesen nyakamhoz bújt. Rögtön megéreztem parfümje bódító illatát, aminek hatásra se perc alatt elaludtam én is.

Emma szemszöge

Borzalmas fejfájásra ébredtem. Az ablakon beszűrődő fény égette retináimat és ami a legrosszabb...semmire sem emlékszem a tegnap estéből. Hogy kerültem egyáltalán haza?

Próbáltam felidézni az előző este eseményeit, mindhiába. Az utolsó dolog, amire haloványan ugyan, de emlékszem, hogy táncolni indultam. Egyedül. Ezután teljes képszakadás. Csodálkozom, hogy egyáltalán hazajutottam.
Az ágyban fekve, azt kívántam, bárcsak meghalhatnék. A tegnapi mámor helyén, amelyet az alkohol okozott, ma már csak a kínkeserves fejfájás és hányinger maradt. A halálomat vártam, hogy múljon el ez a szenvedés. Azonban ez nem jött el, aminek a már kijózanodott Emma felettébb örül, csak megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem iszok. Nagy nehezen kikászalódtam az ágyból, majd kicsoszogtam a konyhába, hogy csillapítsam mérhetetlen szomjúsagomat. Először észre sem vettem, hogy mi vár az ebédlőasztalon. Csak a második pohár jéghideg víz megivasa közben pillantottam körbe a helyisegben, ahol is megakadt a szemem egy tányéron, amin rántotta volt ízlésesen elhelyezve. Tehát nem egyedül jutottam haza... Körbejártam a lakást, de nem találtam senkit. A bejárati ajtó előtt sem volt egy plusz pár cipő. A konyhába visszamenve, leültem az étel elé egy villa társaságában, és nekiláttam elfogyasztani a reggelimet. A fejfájásomat legyűrve, próbáltam gondolkodni, végül pedig arra jutottam, hogy az a valaki, aki épségben hazajutatott, aki egész este vigyázott rám és, aki minden bizonnyal egy konyhatündér, nem rég mehetett el, ítélve a még langyoskas reggelibol. Azonban a jótevőm kilétét homály fedi, hisz egy cetlit sem hagyott, valamint annak oka is, miért ment.
Ahogy újra és újra végiggondoltam minden pontot, amiben biztos voltam, az agyam már működésbe lépő fele, szinte ordította a személy nevét, aki velem volt az este folyamán.
Mosolyogva dőltem vissza az ágyba, ami újra ölelő szeretetébe fogadott és az utolsó gondolataim egyike volt, hogy meg kell köszönnöm Marconak, hogy vigyázott rám.