Csipkerózsika [BEFEJEZETT]

52. Az idő

Összesen tizenegy óra telt el azóta, hogy hosszú idő után találkoztam Willel.  Percre pontosan számolgattam, mert az elmúlt tizenegy napban, olyan mély kétségbe esésbe és fájdalom uralta a testem, hogy az időérzékem teljesen megvakult.
A depresszió lépésenként emésztett fel ezzekben a napokban; egy falatot se voltam képes enni, a légzésem a napok teltével egyre csak nehezebb és nyomasztó érzést keltett. Először azt hittem ezek csak a felfázás és kétoldali mellhártyagyulladás eredményei, de aztán a folyamatos sírási görcsök, a napi kedvetlenségem, meg az a borzalmas monotonitás és magány érzetem ráébresztett, hogy ez nem csak a betegségeim oka.

Ezután a felismeréstől annyira bepánikoltam, hogy rosszul lettem és mindenkit eltaszítottam; a telefon elő se került a fiókomból és az ajtómba mindig ott volt a kulcs.
Természetesen ebből is Marcus volt, aki kisegített. Azt se tudtam milyen nap volt, hogy hanyadik estéje nem voltam képes aludni, mikor jött ő. Semmit nem mondott vagy kérdezett az állapotomról, csak csendben tűrte, ahogy egy világi tapló voltam vele, mint mindenkivel. Őt se akartam a közelembe tudni, mert olyan szintű bizonytalanságot éreztem magammal kapcsolatban, hogy tükörbe se bírtam nézni, csak Jess köszönt vissza a sima felületről.

Ennek ellenére ő nem rohant el, csak türelmesen várt. Emlékszem a napon mikor helyre tette a fejem, zuhogott az eső. Mint ahogy már egy pár alkalommal tettem, akkor is kizártam és csak térdeimet összefogva meredtem a lassan lepergő cseppekre az ablakomon.
Ő pedig mikor megelégelte magamba zuhanásom, gyengéden megfogta remegő kezem és szemembe tekintett.
-Ez így nem okés! -ingatja meg nem tetszően fejét. Nem feletem semmit csak tovább meremgtem a tájba.
-Tudod mi a legértékesebb? -kérdezte tőlem, semmit nem mondó arckifejezéssel.
-A szeretet? -forgattam meg unottan szemem, várva a szokásos monológot.
-Nem…-rázta meg a fejét. Értetlen arccal meredtem rá, várva, hogy folytassa.- Nem a szeretett vagy maga a szerelem a legfontosabb, a pénz pedig már képbe se kerülhet a listán. -horkant fel  a feltételezésre.
-Csak is az idő! -ejti ki sokat jelentő szavait, amik szívemet villámcsapásként érte. -Az egyetlen dolog, amit nem tudsz megvenni, vagy megszerezni az az idő. Amit, ha elveszítesz soha többet nem jön vissza! -fürkészi tovább íriszeim.
Ekkor is jöttem rá, hogy azt se tudtam hanyadika van, azt pedig már meg se mertem pályázni, hogy vajon hány óra lehetett.

-Tudod te egyáltalán, hogy hány napja vagy idebent? -mutat szobámra. Igaza volt, rá kellett döbbenem, hogy már napok óta a ház másik oldalán se voltam. Csak feküdtem, ültem és járkáltam, mint egy élőhalott, cél nélkül, elveszetten.

Ezen a ponton annyira nagy volt a felismerés, hogy megijedtem,
én nem akartam depresszióba esni, nem akartam kietlen lenni és rettegtem az érzéseimtől. Így elkezdtem összeszedegetni a darabkáim; visszatértem a rendszeres evésre, ügyeltem a tisztálkodásomra, újra kezdtem a hobbijaim és amennyi időt tudtam Marcussal és a szüleimmel töltöttem.
Bár telefonom csak tegnap este sikerült beindítani, úgy éreztem végre fellélegezhetek. Elkezdtem számolni az órákat és figyeltem, hogy ne suhanjon el mellettem a napom ismét. Iszonyat nagy koncentrációt igényelt, de végül is kievickéltem a parta. Aztán ismét jött Will és felborított mindent, amihez akartam magam tartani.

-Min mereng két szép szemed? -ébreszt fel gondolkodásomból Marcus.
-Csak a szokásoson- rántom meg vállam unottan.- Mennyi az idő? -lestem okos órájára.
-Hat óra múlt hét perccel! -közli tárgyilagosan. Én csak bólintva rögzítettem agyamba, majd ismét étlapot pásztáztam.  Valami kínai étterembe hozott, mert ő mindenképp édes-savanyú csirkét akart enni.

-Akkor végül is békén hagytak? -utalt Sarahékra kérdésével.
-Így igaz…Willen kívül mindenki felfogta, hogy időre van szükségem! -forgatom meg íriszeim.
-és gondolod, hogy nem is fogtok kibékülni? -maradt tovább az előző témánál.
-Nem lenne rá túl sok okunk! -rántottam meg vállam és az étterem halas kínálatát kezdtem el böngészni.
-akkor Willel se? -nyaggatott tovább ami már gyanússá vált számomra.

-Ki vele mit akarsz hallani…-csaptam le megadóan az étlapot.
-Amikor megláttad Willt, nem éreztél semmit? -imitált kézmozdultokkal is.
-Dehogynem…fizikailag képtelen vagyok rá nem reagálni! -sütöm le szemem a szégyentől.
-Míg így is, hogy becsapott, így se tud a szívem normál tempóba verni mellette, pedig az agyam hevesen tiltakozik a helyzet ellen. Kész idióta vagyok!- kezdem el vizslatni cipőm órát, mintha valami érdekes lenne rajta.

-Igen az vagy!-fonja össze karjait. Hangjába semmi játékosságat nem leltem, inkább sértődést és dühöt. Kissé bántottan néztem föl rá, mert azért mégis csak lehülyézett, de szemei egy csepp tréfát se tartalmaztak.
-Micsoda? -zavarodtam teljesen össze.
-Annyi ember van, aki igazán rendesen bánna veled és vigyázna rád, de nem neked egyelten egy ember van, kell aki csak bántani tud! -nevet fel cinikusan.
-Pedálul ki? -vonom fel szemöldököm.

Tekintettünk összeakadt és mintha érezte volna, hogy elvetette a sulykot és kissé visszakozott haragos tekintetéből.
-Hagyjuk is nem fontos! -nézett el más irányba. -Ne haragudj, hogy felemeltem a hangom!-dörzsöli össze idegesen ujjait. -Rendelünk akkor éhen halok! -hívja oda az első pincért, aki meglátja felnyújtott kezét. Összezavarodottan néztem a fájdalmas arcú fiúra.

-Minden rendben? -érintem meg a még mindig idegesen remegő kezét. Feltekint újra szemeimbe és óvatosan becsúsztatja tenyerét érintésembe. Egy percig, mintha dilemmázott volna, hogy elmondja-e nekem az igazságot, végül nagyot sóhajtva belevágót.
-Csak az otthoni dolgok! -rázza meg fejét jelezve, hogy nem fontos.
-Szeretnél beszélni? -fürkészem tovább.
-Nem, annyira nem fontos! -rázza meg a fejét. Szólásra nyitottam szám, mikor telefonom megrezzent asztalunkon.

„Sarahtól érkezett két új üzenetem”
"Beszélnünk kell!"
"Jess nem öngyilkos lett!"

Sziasztok elnézést a késlekedésért, hosszú hét 🥴🧡 de itt is van a rész, ami bár kissé unalmas lett, de ez is kell néha, mindenképp leszeredtem volna írni nektek Olivia lelki állapotát 💖🙈 köszönöm ha elolvastad ❤️ remélem élvezhető volt 🤍 legyen szép napod ❤️🤍