Csipkerózsika [BEFEJEZETT]

72. Eliot Parkinson határozottan ketté tört engem.

Bár furcsa ezt mondani, de reggel tíz órakor Sarah kanapéján ébredve Will mellkasán, a legjobb irány, amibe fordulhatott a meggyilkolásom kísérlete.

Tegnapi kiborulásom után visszajöttünk Sarahékhoz, akik a nappaliba vártak egy egész mekis menüvel. Nos igazán értékeltem, mert az éhség annyira marta a gyomrom, hogy magamhoz képest egészen túl zabáltam magam. Evés közben pedig beszélgettünk; úgy mindenről.

Meséltek Jessről és az ő őrült hóbortjáról, hogy imádott  mindenkit megijeszteni, vagy megviccelni. Meséltem nekik a betegségemről és hogy nagyon sokszor vicces helyzetbe keveredtem miatta.
Őszintén jó volt együtt tölteni perceket azokkal, akiket a legjobban szeretek és talán egy pillanatra el is felejtettem milyen helyzetbe vagyok és azt, hogy talán ezek az utolsó közösen eltöltött boldog esténk.

-és akkor Jess rá vetődött és majdnem kiestek a hajóból! -nevet fel Oscar, miközben éppen egy családi nyaralást mesélt el, amiben Jess épp felborult édesanyjával.
-Igen arra én is emlékszem! -fogja nevetve a hasát Sarah.
-Na jó gyerekek! -állt fel a házi gazda össze szedve a szemetet, amiben persze mindannyian segítettünk.
– Mindjárt pirkad, ideje lefeküdni! -nézett ki az ablakon, ahol tényleg a nap fénye törte meg a horizontot. Életem leggyönyörűbb nap felkeltéje volt.

-Nahát! -tátottam el a szám, majd közelebb mentem a hatalmas ablakhoz.
-Tényleg szép! -lépett mellém Sarah is és az őt át ölelő Oscar is. Will nem szólt semmit csak átrakta vállamon kezét és a távólba meredt.
Ő művész neki ez automatikusan jól áll.

-Csinálunk egy képet? -lépett mellénk selfiebotjával Marcus.
-Még szép! -fordultam felé, mondjuk fogalmam sincs, honnan szerezte a botot, de mindegy is.
-Okés! -egyeztek bele a többiek is és megörökítettük a pillanatot, amelyen mind hulla fáradtan mosolygunk a kamerába és a napfelkelte ragyogja be arcunkat. Igazán lebilincselő pillanatra sikerült.

Most pedig Will ölelő karjában vagyok és egy takaró alatt, de olyan biztonságot éreztem testünk melegétől, hogy minden aggodalmam és félelmem eloszlott, mintha ott se lett volna. Az alatt a kar alatt, ami rám nehezedet, nem éreztem semmi veszélyt, nem gondoltam arra, hogy két őrült vadászik éppen a fejemre, vagy a betegségemre, ami megkeserítette az életem, csak a kényelmet, amelyben szinte lebegtem.

A telefon csörgés szakítja méz édes álmom, és éles fájdalommal hasít belém. Természetesen a szoba túl oldalán csörgött a töltőn, mert tegnap este szerencsétlen lenullázódott totálisan.
-Ne, ne menj még! -szorít magához Will, amivel nem könnyíti meg dolgom.
-Jesszus kapcsold már ki! -nyiszorog Sarah a túlsó szófán miközben egy párnát szorít füléhez, hogy azzal tompítsa az eszközöm rikácsolását.
-Azon vagyok! -próbálok kibújni barátom karjai alól, de nagyon makacs.
-Kérlek! -fogja meg fejét a földön fekvő Marcus is.
-Will! -mordulok rá, mert ez már kellemetlen.
-Jó…menj! -enged el, aminek következtébe, lebukfenceztem ideiglenes ágyunkról.
-Olivia! -ébred fel Oscar is.
-Jól vagyok kösz a kérdést! – tápászkodok fel a hajamat hátra dobva.

-Halló! -húzom el a zöld ikont egyből.
-Jó napot! Olivia Johnson? -kérdi egy mély öblös hang.
-Igen! -kezd kitisztulni látásom.
-A kapitányságról hívom, én leszek, aki az ügyét nyomozza; Eric Wilson! Esetleg be tudna jönni? -kérdi a harmincas éveinek végén járható férfi.
-Most? -kérdem vissza, miközben szemeim dörzsölöm. 
-Ha lehetséges! -válasza kisé mogorván hangzott. Itt csak undok emberek dolgoznak?
-Ahogy tudok ott leszek! -bólintok.
-Remek, várom!- majd rám csapja a kagylót. Fenomenális!

-Na? -jön mögém Will egy bögre kávéval, idő közben ő is feltápászkodott.
-Helyzet van! -veszem el tőle a pasztell sárga bögrét.- Sarah kérhetek kölcsön egy ruhát? -fordulok barátnőmhöz, aki még barátja mellkasán félálomba mormog.
Édesek voltak!