Csipkerózsika [BEFEJEZETT]

40. Otthon

-Sarah…én…-dadogtam összeszedetlenül, mikor hirtelen kivágódott az ajtó és mindenki figyelmét odavonzotta. Eliot szórakozottan sétál be Adammel az oldalán, önelégült mosolyuk ugyanolyan undorító és szánalmas volt. Nem tetszik ez nekem!

-Folytassátok csak az ebédet! -intézte szavait a tömegnek világos színű fiú. Magabiztos lépésekkel indultak meg felénk. Semmi jót nem sejtettem és fogalmam sincs mit forgat Eliot a fejébe, így csak villám mozdulattal abban a pár másodpercben amíg ide nem érnek; felé fordultam és hangtalanul elsuttogtam neki „Bízz bennem!”. Barátnőm alig láthatón bólintott és felvette pókerarcát.
-Szia! -karolta át barátnőm a barna hajú fiú, aki alig egy pár perce még más szájában kutatott.

-Hogy vagyunk, hogy vagyunk? -tette ugyanezt az én vállamra Eliot is.
-Vedd le rólam, ha még szükséged van rá! -köptem felé szavaimat.
-Csak óvatosan cica, közönségünk van! -suttogott fülembe. Igaza volt az ebédlőben tartózkodó összes szempár ránk szegeződőt.
-Ez nem gátol meg benne, hogy felképeljelek! -sziszegtem rám fagyott mosolyom mögül.

-Mi újság Sarah? -hagyott engem teljesen figyelmen kívül.
-Meglep téged a menzán enni! Nincs valami puccos hely! – Sarah szavai, mint most is szinte penge élesek voltak.
-Téged bármikor elviszlek luxus étterembe, csak kérned kell! -kacsint egyet figyelmen kívül hagyva Sarah gúnyos beszólását.
-Te hagyod, hogy így beszéljen a barátnőddel? -intézem kérdésem cinikusan Adam felé.
-Féltékeny vagy? -élvezi ki a helyzet összes másodpercét.
-Vedd le róla a kezed! -fenyegettem meg.
-Én a helyedbe nem pattognék! -pusmog baljósan fülembe a mellettem álló fiú. – Ha elmondod Adam titkát Sarahnak, én is a kis közösünket! -simítja meg arcom. A rohadék!
-Még is miért jó ez neked? -kellek ki magamól. -Nem azt mondtad szereted őt? -mutattok értetlen barátnőmre.
-Szeretek szórakozni! -rántja meg vállát.
-Mi ez az egész? -fakad ki Sarah is.

-Csak megakartam, kérdezni, hogy milyen színű nyakkendőt vegyek fel a ruhádhoz? – vette át a szót Adam, majd komiszan Eliot felé lesett, úgy láttam nagyon jól szórakoznak, nekem pedig kezdett nagyon kényelmetlen lenni a helyzetünk.
-Még is eljössz velem a bálba? -csillant fel Sarah szeme, mint egy kislánynak.
-Kivel mással menjek? -nézet le rá. -Te vagy az egyetlen! -húzta csókjába barátnőm. Ez most humorosnak találja magát? Barátnőm keze után akartam, nyúlni, de Eliot elkapott és olyan erővel kezdte szorítani, hogy szinte összeroppantotta.

-Eressz el! -próbálok kiszabadulni szorításából kétségbeesten.
-Héé! -ragadta meg valaki kezét ezzel lerántva rólam. -Nem úgy látszik mintha, szívlelné a társaságod, haver! – ejti gúnyos szavait megmentőm. Ő volt az. A srác reggelről, aki felborított.
-Fogalmad sincs, mibe szólsz „haver”! -utánozta hanglejtését.
-Szeretem a veszélyt! -mosolygott vissza szemébe. Eliot hitetlenül felhorkant, majd kirántotta kezét és ellépett mögülem.
-Majd folytatjuk szöszi! -biccentet felém. - Gyere! -intett Adamnek, aki, mint valami pincsi kutya követte.

-Köszönöm! -fordulok a magas sráchoz.
-Ugyan! Adósod voltam! -mosolyodik el.
-Még is mi a jó isten folyik itt?! Azt hittem lefújtuk a tervet! -intézte mérgesen szavait nekem Sarah.
-Woaw, vonzod a dühkezelési gondokkal küzdő embereket! -fűzte megjegyzését halkan hozzá a még mindig titokzatos alak. Fáradtan megforgattam szemem és barátnőmet kezdtem el nyugtatni.
-Semmi baj, Sarah! Lefújtam a tervet, nem tudom miről hadovál! -kezdtem el ködösíteni. Nem tehettem mást, azok a rohadékok sarokba szorítottak betegeségem miatt, és még nem tudom, hogy fogom rendbe hozni. Több idő kell.
-Azzal jöttél ide, hogy valami mondani valód van! Aztán meg ez és…és most hazudni próbálsz nekem? -képed el teljesen. -Adamnek igaza volt, nem ismerlek eléggé! -szegi le tekintetét.

-Nem Sarah! Nem erről van szó! -ragadom meg kezét. -Ezt akarják elérni, egymás ellen fordítani. Értsd meg, csak játszik veled! -könyörgők neki.
-Veled ellentétben őt már ismerem egy ideje... sajnálom nem tudok hinni neked! - Kezeit kikapta szorításomból és bár zavarodottan, de ugyan olyan kecsesen hagyott faképnél.

-Ez a suli tényleg nem semmi! -szólalt elképedve a még mindig mellettem álló fiú. Hangjára összerezentem, nem tudtam, hogy még mindig itt van.
-Nekem mondod! – törlöm le kibújó könnycseppem. -Köszönöm, hogy segítettél! -szánom szavaim most már neki. -Mennem kell! - indulok kifelé.
-Hát okés…Marcus vagyok…amúgy! – kiáltja utánam, de nem is figyelek rá, nem mintha amúgy feltudná dolgozni agyam az infót ez után.

Jelen pillanatban fáradt vagyok, a sírás határán táncolok és szánalmas hazugnak érzem magam. Szükségem van rá, szükségem van Willre. Egy gyors SMS-t írtam Oscarnak, hogy valamiért haza kellett mennem, de itt leszek táncra. Az egyetlen ember, aki jelenleg barátként kezel, nem fogom cserbe hagyni.

Végül is nem haza, csak egy eldugottabb udvar részre ültem le és tárcsáztam is Willt, még ha olyan hideg is volt.
-Halló! -szólt bele bizonytalanul. -Halló? -ismételte meg, mert nem voltam képes válaszolni neki. -Csipkerózsika te vagy az? -kérdésére kiszakadt belőlem a fájdalom és a hiánya. Azt akarom, hogy itt legyen mellettem és elhitesse velem, hogy semmi baj nincs, hogy minden rendben és semmi rossz nem fog történi.

-Itt vagy? -jött az újabb kérdés.
-Itt…-szipogok kettőt, vissza fojtva kitörni vágyó könnyeim.
-Megint az allergia? -lágyult meg hangja.
-Will…-ejtem ki olyan fájdalommal nevét, hogy érezni lehetett rajta az egész napom tömör kínját.
-Hiányzol! – hangom olyan gyenge volt, hogy alig lehetett érteni belőle valamit. -El se tudd képzelni mennyire! -nevettek fel keservesen.

-Te is nekem! -hangja simogató érzést ad lelkemnek.
-Elcsesztem Will, nagyon! -vázalom nem túl fényes helyzetem. -Sarah látni se akar, Eliot tudja a titkom és folyamatos zsarolásba tart vele, Adam pedig fűvel-fával csalja a legjobb barátnőm, de én egy nyikot se szólhatok, mert Eliotnál van a kártya, sőt az egész pakli! -darálom le egyszerre az összes szomorúságomra okot adó tényt.

Hosszú másodpercekig csönd uralkodott, azt hittem már a vonal bomlott vagy ilyesmi, de nem a másodpercek peregtek csupán Will nem felelt.
-Tudod, akartam adni neked egy ajándékot szerdán,előbb nem, hogy a vizsgáidra tudj koncentrálni, de úgy érzem most hamarabb is rád fér! -próbál meg vigasztalni.
-Semmilyen ajándék nem érdekel, ha csak nem magadat teszed dobozba és küldöd haza! -ironizáltam fájdalmasan.
-És ha doboz nélkül jönnék? -szólalt meg, de már nem a vonal végéről, hanem az kihalt udvar bejáratánál. Szavam elakadt, teljesen lefagytam. Könnyeim szabadon potyogtak, engem pedig olyan megkönnyebbülés és boldogság járt át, hogy lezsibbadtam. Kontrolomat teljesmértékbe elvesztettem és mint egy őrült, úgy futottam ölelésébe. Közel hátraestünk lendületemtől, de Will ügyesen visszaszerezte egyensúlyát.
Mellkasába fúrtam arcom és égtelenül elkeltem bőgni. Teste melege szinte pillanatok alatt felmelegítette átfagyott testem, mentás illata bele fúródott polusaimba és hajamat simogató kezei gyógyszerként hadtak összetört szívemre. Végre, végre most, hogy karjai között vagyok lelkivilágom, megnyugodni látszik, mintha csak megtalálta volna az otthonát.

Will az én otthonom.

Sziasztok ez kicsit hosszabb terjedelmű lett de szerintem épp ideje volt,hogy vissza hozam Willt. Hiányzott ❤️ köszönöm ha elolvastad ❤️ remélem élvezhető volt 🤍 kérlek köves tovább