Csipkerózsika [BEFEJEZETT]

80. William Blake

Sarah fájdalomteli égtelen sikolya tőri át a csendet, mintha hangjába mélyesztené az összes fájdalmat.

Eliot megmeredve ejtette le pisztolyát és eljutni látszott agyáig cselekedette.

Sarah lerogyott barátja testéhez, akinek a fehér ingét vérfolt ékesítette, amely minden egyes pillanatban terjedt.
Oscar levegő  után kapkodott miközben barátnőjét vizslatta könnyekkel teli tekintetével.

-Sarah…-próbálkozott neve kimondásával, de ennyire se volt ereje.
-Ne…Shhh- csitította le egyből a lány.
-Ne erőltesd nem, lesz semmi baj!-a fiú arcába esett hajat simogatta remegő kezével.
-Én…én dadogott valamit Eliot, de Will abban pillanatban szinte teljes erővel neki futott és elrúgta a pisztolyt.

-Eliot! -kiáltott az eddig megfagyott Félix.

-HÍVJA VALAKI A MENTŐKET!- bőgte keservesen Sarah miközben barátja fejét szorította ölelésébe.
-Kérlek Oscar! -könyörgött tovább a lány.
-Megcsinálom…mindent megcsinálok! -szipogott.
-Annyiszor kötöm be a nyakkendőt ahányszor csak kell! – szipogja.
-Neked adom az utolsó fánkot, minden este arcmaszkozni fogunk és megtanulok rendes spagettit csinálni! -zokogja tovább a lány.
-Csak…csak kérlek…ne hagyj itt! -rimánkodik tovább a kezében tartott fiúnak, de addigra már késő volt, Oscar mellkasa nem mozdult, nem vett levegőt.

Ekkor meghallotuk a szirénákat, szóval Sarah a rendőröknek szólt.

Én csak lesokkolodva álltam mindenek a közepén. A háttérben az épp betörő rendőrök hangját vettem ki, de már egyre messzebb voltak.

Mintha lassított felvételben történt volna az egész; A fülem éktelenül zúgni kezdet, kezem zsibbadt, még egyszer körbe néztem, Will épp Eliot fölé magasodva veri szét a srác szemöldökét, Sarah Oscarnak könyörög, aki már valószínű nem tud válaszolni többé neki, neki, aki a sorstársa volt.
Félix a sarokban, mint egy patkány keres menekülési utat és végül utoljára tekintettem a kábult Marcusra, aki mintha semmit nem is fogott volna fel a történtekből mosolygott rám. Erőtlenül visszamosolyogtam rá, majd egy utolsó pillantást vetettem szerelmemre.

Ahogy a rendőrök betörték az ajtót én azzal szinkronban merültem bele a legmélyebb álmomba. Minden elhomályosodott és a tudatom úgy hagyott el, mintha nem is lett volna.

Sötétség következett, a sötétségből pedig mintha valami villám csapott volna belém minden  fényes lett és pulzálni kezdett. A fények kimúltak, olyan volt mint, valami moziterembe csöppentem volna egy nagy vászon került elém.
Hallottam olyan teóriát, hogy a halálod előtt lepereg előtted életed filmje, de én csak álomra hajtottam fejem, nem meghaltam. Ugye?

A film felvillant és a folyamatos képkockák egymással versenyeztek, egyre csak gyorsabbak lettek.

Will. Will. Will.
Sarah. Oscar. Will.
Anya. Will. Sarah.
Emma. Salik úr. Will.
Oscar. Apa. Marcus. Will. Marcus. Anya. Will.
Ebben a sorban tolta elém a jeleneteket, amelyet megéltem. 
Tátot szájjal bámultam, ahogy a szeretet embereimmel megélt jókat mennyire gyönyörűnek találom.
Hirtelen a filmet lecsapták. Elsötétedett minden és visszaestem a kietlen lebegésbe a sötétben.

Erről beszélt a doki. A Csipkerózsikakor utolsó fázisáról; a végleges álomba merülésről.

Vajon meddig fog ez tartani; pár perc, ahogy mindig, órák vagy napok kérdése, talán évek múlva térek vissza, vagy soha.

Bagó és menta illat leng körül… hmm ez a legédesebb illat számomra.
Hol vagy Will?

Messze? Tudsz várni még egy kicsit rám? Nem, nem gond, élj teljes életet! Szeretlek!