Csipkerózsika [BEFEJEZETT]

33. Ez megrémisztett!

-Hozzá ne érj még egyszer! -csikorgatja fogait megmentőm. Hangjától még én is megrezzentem, annyi fenyegetést és elfojtott düht éreztem benne.

Szemeimben lévő fekete pontok szinté teljesen elhalványultak, visszatáncoltam az ájulás küszöbéről. Nyakamat markolászva próbáltam felfogni, mi történt; Eliot a falnak nyomva próbált megfenyegetni, de Will egy rántással leszedte rólam és most az ők összetűzésébe csöppentem. Mind ezt tíz perc leforgása alatt.

Will még mindig a sápadt arcú fiú gallérját markolászta, szemei pedig tükrözték, a mérhetetlen haragját. A vele szembe lévő srác pedig egy percre se, leleplezte mennyire szórakoztatónak tartja a helyzetet.
-Ha nem szeretnéd, hogy megégesse magát a kis barátnőd, talán nem kéne a tűzhöz engedned! – szemei annyira kitágultak, hogy szabályosan kirázott a hideg. Egy pszichopata vált belőle, pillanatok alatt

-Nem érdekelnek a hülye játékaid! -nevet fel cinikusan Will, mint aki egyeltalán nem tart tőle, egy kicsit sem.
-De hagyd békén a szeretteim, vagy én se kímélem a tiéd! -gondolom itt Félixre utalt, bár már őszintén nem bírtam már követni. Eliot erre már nem nagyon bírt reagálni, fogalmam sincs Willnek milyen hatalma van, hogy a hírhedt Eliot Parkinsont is elhallgattatta, azonban ez rá ébresztett, hogy semmit nem tudok William Blakeről, és ez megrémisztett!

Talán egy pillanatnyi riadalmat láttam Eliot arcán, ami hamar átfordult abba az idegesítő vigyorába.
-Elsőre nem megy, megpróbálod még egyszer? -kérdezte szórakozottan. Ebből se értettem túl sok mindent.

-Menj a pokolba, te rohadék! -káromkodott idegesen barátom, majd hirtelen mozdulattal egy jobb horgot küldött Eliot szeme alá. Olyan váratlanul érte az ütés, hogy hátrálnia kellett egy lépést.

Úgy éreztem itt az ideje közbe lépni! Még mielőtt észbe kapott volna a másik fél, Will elé ugrottam és teljes testemmel védelmeztem.
-Ez mi a fene volt? -néztem hátra barátomra, aki érdeklődően figyelte, hogy ugyan mit akarok. Igaz nem ez volt a nap ötlete, de helyzet miatt nem is gondolkodtam. Eliot megtorpant előttem, úgy tűnt ez neki is meglepetés, hogy közéjük ugrottam.

-Befejeztétek? -nézek felválta a két bűnösre. - Bármikor rajta kaphat valaki titeket és akkor mindketten csávába kerültök! -oktattam ki a két okostojást.
-Néha meglep a naivitásod Olivia! -horkan fel gúnyosan Eliot.
- Ha a tanárikart összevetnénk akkor is több tekintélyem lenne, mint nekik! -világosított fel. Szóval mikor azt mondta el se tudnám képzelni mekkora hatalma van erre gondolt, pedig ez még csak a töredéke.

-Gyere! -ragadja meg kezem Will, majd elhúz az idegbeteg másik féltől.
Felfogni se tudtam mi van, már az olajfestékes terem közepébe találtam magam.
-Azt hiszem ideje lenne, hogy őszinték legyünk! -fordultam barátomhoz.
-Igen szerintem is eljött az a megfelelő pillanat! -sóhajtott gondterhelten.

Arcán látszódott, hogy agya még mindig kattog majd, hirtelen felém fordult és államat gyengéden megemelve, kezdte el vizsgálni nyakam.
-Ennek nyoma marad! – húzta el ajkait, szinte olyan arcot vágott, mint aki átérezte nyakamba nyilalló fájdalmat ahányszor csak levegőt veszek.

-Tessék! -vett fel meg egy flakon festékszórót, majd kezembe nyomta. -Igaz nem jégzselé, de valamennyire lehűt. -rántja meg vállát.

-Tud róla Will! -pislogok nagyokat, hogy elmúljon az inger a sírásra.
-Micsoda? -néz felém értetlenül.
-Tud a betegségemről! - szegem tekintettem a földre. Egy könnycsepp kitartóbb volt a többinél elindult arcomon, ezzel a többinek is utat törve.
-Mindennek vége! -fakadtam ki magamból hisztérikusan. Ott álltam Will előtt, a srác akibe halálosan belezúgtam, törötten, vörös szemekkel és az öt éveseket megszégyenítő kiborulásommal együtt, szép vagyok mondhatom!

Hiába próbáltam vissza tartani sírásom, annyira megijedtem az előbbi jelentettől, hogy nem tudtam észerűen gondolkodni.
-Héhé! -veszi óvatosan két keze közé arcom. – Néz rám! -próbálja tekintettem övébe vonzani. - Semmi baj nem lesz! – olyan nyugodtsággal és magabiztosággal ejtette szavait, hogy tényleg elhittem neki. -Nem hagyom, hogy bármi is történjen veled! -von meleg ölelésébe. Ahogy hajamat simogatta és másik kezével derekam tartotta, légzésem szépen lassan rendeződött, félremagyarázhatatlanul nagy biztonság érzett kerített hatalmába karjaiban, mintha valami különleges képessége lenne felettem, amivel képes az érzelmeimet befolyásolni. Hihetetlen mennyire képes vagyok függeni tőle!

Meleg ölelése és mentás-dohány illata átlengte pólusaim, amelyek egy pillanat alatt lenyugtatták feldúlt lelkem.
- Will…- szólítottam még mindig a karjaiba zárva. -Azt mondtad most legyek veled őszinte, igaz? -sóhajtottam egy nagyobbat.
-Kérlek…- simogatta meg ismét fejem búbját.
-Szeretlek…- szökött ki nyersen a fejembe hánykolódó szó. A szerelmi vallomásomra, fogamat összeszorítva vártam válaszát. Igaz nem ez az első hét, hogy együtt vagyunk, de még sose vallottam be neki őszintén az érzésem, ami éjjel- nappal a gondolataimba fel-alá járkál.

Csak egyetlen egy gond volt; hogy Will nem felelt rá.

Sziasztok elnézést hogy ilyen hosszadalmas volt a rész írása, de többször is újra gondoltam/ írtam, mert sehogy nem volt ínyemre😬 de itt van 😊 remélem élvezhető volt 🤍 köszönöm ha elolvastad ❤️❤️ legyen szép húsvétod, addig még találkozunk 😏😉❤️