Egy pillanat, és elengedhetsz | "Deja vu..." - 3. évad

147. Érzéseim

Május 4. (csütörtök)
Nem vagyok babonás, nem hiszek komolyan a kabalákban, a jóslásban, a horoszkópokban is csak azért, mert jópofa, de van egy-két nap, amik megbélyegzettek számomra, és tartok tőlük, ilyen például a mai.
Persze, ez sokaknak gyerekes hozzáállás lehet, néha még én is csak úgy megállok, és elgondolkodom, hogy komolyan egy dátum miatt izgulok? De mindegy, vannak ilyen berögződéseim.
Az érettségi szünet eddig elég eseménydúsan telt, és valószínűleg majd fog is, függetlenül attól, hogy már most belefáradtam.
Először is, tegnap megírtuk angolból az előrehozott érettségit, amire az azt megelőző napokon irtó sokat készültem, és egyébként pozitív csalódás volt, szerintem, amit tudtam, azt megtettem, úgyhogy nem vagyok elégedetlen.
Másodszor is, a nővéremnek is vizsgaidőszaka van az egyetemen, és egészségtelenül keveset alszik, ezért leszidtam már párszor. :)
Harmadszor, Várady elküldte anyukámnak e-mailben a nyári művészeti képző tanfolyamokat, ebből egy hetet kiválaszottunk, ami mondjuk nem iskolai szervezésű, mert más hasonló helyzetű diákok/fiatal felnőttek is mehetnek oda, mint én, viszont Várady egy jó barátja is a szervezők között van, úgyhogy a rajztanárom elintézte nekem, hogy így "last minute" bekerülhessek.
És végül, de nem utolsó sorban...
- Úristeeeen, összejöttünk!!! - sikította Saci boldogan a telefonba, még a majális napján, késő este, amikor aznapra már a naplóírást is befejeztem.
Saci elmondása szerint azután, hogy Ákossal hosszú órákon át bolyongtak a városban, és folyamatosan beszélgettek, ráadásul amikor már kezdett sötét lenni, Ákos a kezét is megfogta, illetve hazakísérte Sacit és elköszönéskor megcsókolta a kapuban, öt percen belül a barátnőm már hívott is, még utcai ruhában, cipőben, első dologként, amikor felért a szobájába.
Kimondhatatlanul boldog volt, újra és újra meghallgattam a sztorit, hogy pontosan hogyan is történt, miket mondott Ákos, milyen volt, amikor megfogta a kezét, hogyan húzta magához, amikor megcsókolta, milyen volt a mosolya, igazából az egészet kívülről-belülről kielemeztük, és miután igyekezve jó barátnőnek lenni, érdeklődtem, sikongattam vele, próbáltam kifejezni, hogy mennyire örülök, hogy boldog (ami igaz is), majd letettük a telefont, én pedig befészkeltem magam az ágyamba, hogy sorozatot nézzek, ami csak ment előttem, ugyanis képtelen voltam koncentrálni, az agyam egyfolytában pörgött, kikapcsoltam, és a tenyerembe temettem az arcom.
Igen, örülök, hogy a legjobb barátnőm boldog, igazán megérdemelte már, hogy az legyen, ráadásul Ákos minden valószínűséggel tényleg szereti, törődik vele, még annál a hülye egójánál is előrébb helyezi, ami irtó nagy dolog tőle, nincs okom kételkedni benne.
És igen, nekem ott van Casso, nagyon szeretem, tényleg, az egyik legfontosabb ember az életemben, imádom, hogy együtt vagyunk, imádom, ha vele lehetek, a közelségét, érzem, hogy ő is szeret, boldoggá tesz, soha nem cserélném el a kapcsolatunkat senkiért és semmiért, nem is erről van szó.
De mindent félretéve, egyszerűen csak ha visszaugrunk egy kicsit az időben, mondjuk három évet, még mindig bennem van az a törés, amit akkor szenvedtem, az a reménytelen sóvárgásom az elérhetetlen Ákos után, ahogy minden egyes napom róla szólt, úgy ébredtem, hogy talán ma majd rámpillant egyszer, úgy éltem, hogy egyfolytában rá gondoltam, ha tehettem, róla beszéltem, elképzeltem a lehetetlent, hogy ő és én, az ő gondolatával aludtam el, de ő rám se nézett, hagyta, hogy reménytelenül epekedjek utána, meghagyta bennem magát egy keserves, plátói szerelemnek, majd elszakadtunk egymástól, ő pedig búcsúként kegyetlenül összetört és megalázott, amikor bevallottam neki, hogy mit érzek iránta.
És a francba is, még akkor sem hibáztattam, egyedül önmagamat utáltam, hogy miért voltam ekkora idióta, hogy is gondolhattam, hogy valaha csak egy picit is érdekelné őt egy olyasfajta lány, mint én, és hogy soha többet nem leszek ilyen felelőtlen, hogy megnyíljak egy fiúnak, és egyáltalán lehetőséget adjak neki, hogy összetörjön.
Szóval örülök, hogy Saci boldog, mert fontos nekem, de hagyj legyek egy kicsit önző, nem sokáig, csak egy nagyon picit, amikor mindent félretéve kiengedhetem magamból, hogy milyen végignézni ezek után, hogy az a fiú, akit soha nem kaphattam meg, mert nem kellettem neki, és mást se okozott nekem, csak fájdalmat és rengeteg átsírt éjszakát, most ezt a lányt boldoggá teszi, kedves vele, amikor bevallja az érzéseit, nem megalázza, vagy lenézi, hanem megcsókolja, ajándékot vesz neki, időben megérkezik, és ami a legfőbb, hogy szereti, fontos neki, fontosabb, mint saját maga és az a rohadt egója, de a francba is, van mire, hogy egója legyen, mert mindenki imádja, az a hülye humora, nem lehet nem szeretni, bárcsak ne is lettek volna soha a büdös életben olyan szépek a szemei, vagy a mosolya, a hülye tulajdonságai, a baromságai, még azt is bírja benne mindenki, és én bár ne bírtam volna soha, hogy őszintén örülhessek a legjobb barátnőm boldogságának. Hogy ne csak arra tudjak gondolni, amikor látom őket ketten, hogy én ezt miért nem kaphattam meg soha, miben vagyok rosszabb, miért nem érdemeltem meg én is akkor, hogy boldog legyek, nekem miért csak a sírás és a szívfájdalom jutott, de akár most is, miért vág a talajra újra, amikor megjelenik, és miért visz vissza lélekben olyankor azokba az időkbe, amikre emlékezni sem szeretnék, mert szinte minden, ami ma fontos nekem, vagy boldoggá tesz, még nem volt meg.
Sokáig nem értettem, mit érzek, és talán még most sem értem igazán, csak annyit tudok, hogy megint kezdem elveszteni a kontrollt magam felett, és szükségem van valakire, akire támaszkodhatok, vagy legalább csak meghallgat.
Szükségem van rá, de tudom, hogy ebben egyedül vagyok, mert még én is nehezen ismertem fel magamban a dolgokat, nem várhatom el, hogy bárki is megértsen, mert nem is tudnának.
A családom el van havazva, nemmellesleg valószínűleg félreértenének, Saci szerelmes, a lányok Saciék kapcsolata oldalán állnak, Cassoval tudom, hogy megbeszéltük, hogy mindent elmondok, de egyszerűen nem vihetem bele ebbe, és igazából bárki más, aki közel áll hozzám, alkalmatlan erre, egy részük Ákosék oldalán áll, egy másik Cassoén, és nem értenék meg, hogy neki ehhez semmi köze, ugyanúgy szeretem őt, egy harmadik pedig mind a kettő egyszerre, túl szubjektíven állna hozzá mindenki, és tényleg nincs senki, akinek el tudnám mondani, hogy mit érzek, mert nem értené meg.
Mármint, egy kivétellel.
- Szia Lencsi, hogy sikerült a tegnap? - vette fel a telefont a régi legjobb barátnőm, a mindig mosolygós hangja hallatára pedig már akkor tudtam, hogy jó emberhez fordulok.
- Szia - köszöntem halkan - Köszi, egész jól. Viszont valamikor tudnánk esetleg találkozni? - kérdeztem, majd ahogy ezt kimondtam, kicsit megnyugodva lehunytam a szemem.
Mártit kerestem meg, és nem csak azért, mert jóban vagyunk, vagy mert az ő nézőpontját aztán tényleg senki nem befolyásolja ezügyben, sőt, Ricsin kívül, akinek ehhez a történethez nem sok köze van, velem a legszorosabb a kapcsolata, vagy inkább a legrégebbi, emiatt pedig rá egészen biztosan számíthatok.
Sokkal inkább, mert ha valaki, ő tudja, mit éltem át három évvel ezelőtt, végignézte, ahogy sóvárogtam Ákos után, mellettem volt végig, segített talpra állni, amikor összetörtem, Sacival jóban vannak, de Ákost soha nem szívlelte, ő értené, hogy mit érzek, de talán még magyaráznom sem kell neki, érti magától.
Szóval megkerestem őt, hogy beszélgessünk, ketten, ott, ami a kedvenc közös helyünk volt régen, azon a füves domboldalon a játszótér mögött, a találkozónkat pedig mára beszéltük meg.
- Majd jövök, szia Anya - dobtam egy gyors puszit anyukám arcára, mielőtt elindultam volna.
- Merre lesztek? - érdeklődött Anya, mire megálltam az ajtóban és visszafordultam.
- A szokásos helyen.
- Mármint, ami három éve szokásos volt? - gondolta át.
- Igen, ott - bólintottam - Estére itthon leszek.
- Rendben, Kicsim. Jó szórakozást - mosolygott rám Anya.
A házból kilépve nagyot sóhajtva kifújtam magam, majd a fülhallgatómat a fülembe dugva a buszmegálló felé vettem az irányt.
Vártam egy pár percet, aztán megérkezett a megállóba a busz, amivel anno mindig suliba mentem, felszálltam rá, beültem a hátulról a harmadik üléssor bal oldali ülésére, az ablak mellé, ahova mindig ültem, és az ülés támlájának döntve a fejem figyeltem a mellettem elsuhanó várost. A gyógyszertárat, a paneleket, a villamosokat; a sportcsarnokot, ahová Casso, Ricsi, Ákos, Liza és Zsombi járt, és ahová már Csenge is; a gyorséttermet, ahol Mártival lógtam suli után, és sutyorogva beszéltük ki a fiúkat, visszafojtott nevetéssel fotóztuk az embereket az ablakon át, és csináltunk hülyét magunkból a pincérek előtt; a régi zeneiskolámat, ahonnan mindig kihallatszódott a zeneszó, össze-vissza különböző hangszerek hangja, és az előtte lévő udvart, amin még hetedikben Ábellel, a gitártanárnő fiával beszélgettem sokat; a kisboltot, a nagy, kőoroszlános házat, a szobrot, a kutyafuttatót, az irodát... annyira szívbemarkolóan nosztalgikus volt ez az egész, ahogy a régen sokat bejárt környéket nézve jöttek vissza az emlékeim, mint ha tényleg visszarepültem volna az időben.
Aztán leszálltam a szokásos után egy megállóval, ahol szépen végigsétáltam a park kikövezett járdáján, felhajtottam a játszótér kapujának a zárját, amit aztán hangos csattanással csuktam vissza, keresztülmentem a játszótéren, egy ugyanolyan kapun kimentem a másik oldalon, felmentem arra a fák övezte domboldalra, leterítettem a derekamra kötött pulcsimat a gyepre és felhúzva a térdem, leültem.
Márti hamarosan megérkeztett, hosszasan megöleltük egymást, lehuppant mellém, beszéltünk pár szót, aztán rákérdezett, hogy miről szerettem volna beszélni, én pedig kifakadtam, tök őszintén, ami bánt, ami nehéz.
- Hát, őszintén, amikor megtudtam, hogy Saci Ákossal van, egyből rád gondoltam - nézett rám - De egyébként csak fura nézni, hogy együtt vannak, vagy féltékeny is vagy egy kicsit... - érdeklődött Márti.
- Nem tudom, nem olyan könnyű megfogalmaznom - temettem a tenyerembe az arcom.
- Össze akarnál jönni vele te is?
- Nem, dehogy is! - vágtam rá ösztönösen, mire Márti egy "sejtettem, hogy ezt fogod mondani"-féle mosolyra húzta a száját.
- Nem véletlen kérdeztem, gondold át mégegyszer.
- Cassot szeretem, nem is kicsit, vele akarom leélni az életem, a gondolat se merült fel bennem, hogy... - kaptam felé a fejem.
- Lencsi, mondom, hogy nem véletlenül kérdeztem, tedd félre Cassot fejben, csak gondolkozz rajta egy kicsit. Elég sokat meg lehet tudni, ha ezt meg tudod válaszolni rendesen, kivétel, ha átvered saját magad.
Hallgattam rá, úgyhogy a tenyereimbe temetve az arcom, alaposan végiggondoltam a dolgot.
- Nem, nem akarok - szólaltam meg halkan, megtörve a csendet - Vagyis... eddig évek óta haragudtam rá, és kerülni akartam, de most, hogy Sacival látom, eszembe juttatta, hogy mennyire vágytam rá régen, és csak fáj végignéznem ezt az egészet. Nem estem bele újra, nem tetszik, annyira mások lettek az érzéseim iránta, aminek köze sincs a szerelemhez... csak akaratomon kívül érdekel, a fejemben jár, nem tud nem érdekelni, mert azzal, hogy együtt van Sacival, előttem, eszembe juttatott mindent, felgyülemlettek bennem azok, amiket elmondtam, és ezáltal a fejemben van. Valahol az a lány vagyok még, aki szenvedett egy irtó nagy vereséget, akinek nem sikerült valamikor elérnie, amit szeretett volna, és ezt nem tudom elengedni. Azt hittem, tovább tudtam lépni rajta, de az utóbbi időben minden régi érzésem felelevenedett bennem, és nem Ákosra vágyom, nem vágyom arra, hogy a barátom legyen, hogy az én kezemet fogja meg, hogy engem csókoljon meg a kapuban, hogy szerelmes legyen belém, mert én sem vagyok belé, még az sem kell, hogy engem tegyen boldoggá, én csak el akarom engedni, hogy ne akarjam folyamatosan kompenzálni a régi kudarcomat, hogy ne akarjak utólag megfelelni neki, ne érdekeljen, mit csinál, hogy ne akarjam görcsösen utálni, hogy simán csak közömbös legyen végre... - fakadtam ki, majd csak ezután vettem észre, hogy bekönnyeztem, úgyhogy a csuklómmal megtöröltem a szemem, Márti pedig odahajolt hozzám és szomorkásan megölelt, együttérzően magához szorítva.
Ő az egyetlen, aki megérti, amit érzek.

Mai nap - 5/?: bárcsak ne tudnának ennyire talajra vágni az érzelmeim.