Egy pillanat, és elengedhetsz | "Deja vu..." - 3. évad

✨ Még egy random különkiadás ✨

Sziasztok!
Sok-sok-sok késés után most hoztam még egy ilyet, olyasmi lesz, mint az előző, kellemes olvasást hozzá. ❤️
**************************************
[Első fejezet - írói szemszög; ez így elsőre pont kilóg a sorból, de nagyon szerettem írni <3]

Napfényes, friss, tavaszi reggel volt.
Az utcákon rózsaszín és fehér virágok pompáztak a fák üdezöld lombjaiból kikacsintgatva, a parkon át kézenfogva futott egy szerelmespár az iskola épülete felé, már kihallatszott a csengőszó, egyszerre kondulva a magas templomtorony nyolc órai harangszójával. Ekkor már kissé elcsendesült a diákoktól élettel teli környék, a még nem elég nagy gyerekek pedig, akik bár elég érettnek és felelősségteljesnek érezték magukat az iskolakezdéshez a nagyok között, az óvoda udvarán futkároztak.
Kislányok és kisfiúk, élettel teli, vidám kis örökmozgók, kíváncsiskodók, játékosak, és barátságosak, bár olykor igencsak megmacsakolják magukat - azt hiszem, nem kell tovább magyaráznom, édes kis kölykök, szabadságukat gond nélkül élvező gyermekek.
- Várjatok, itt látnak minket, nem jó - rázta meg a fejét egy kisfiú.
Csintalan gyerek volt, huncut mosollyal, de mi tagadás, a csínytevései mögött mindig hatalmas odafigyelés és alapos tervezés állt, tudta jól, egy rossz mozdulat, és borul minden, a földhözragadt felnőttek észreveszik, ők pedig nem értik a viccet, így jobb, ha inkább nem avatja be őket a dologba.
- Dehogy látnak, a felnőttek ott ülnek az ajtónál - rázta meg a fejét egy másik, mire a fiú gondterhelt fáradtsággal felsóhajtott, szép kék szemeivel pedig végigpásztázta az egész udvart, majd megszólalt.
- Ott ülnek, de mi van, ha eljönnek onnan? A kapu mögött jó lesz, oda nem látnak, akármennyire akarnak.
- Mármint, a kapu mögött? A nagy fánál? - kérdezte egy harmadik.
- Nem, az mellette van - rázta meg a fejét a fiú, majd picit kihajolva az óvoda fala mögül a sarkon, rápillantott a kapura - Mögötte leszünk, a másik oldalon.
- De az oviból nem lehet kimenni - értetlenkedett.
- Dehogynem - legyintett a fiú mosolyogva, aki persze pontosan jól tudta, hogy nem, egyáltalán nem lehet, el is csípték már egyszer-kétszer, de már tökéletes volt a terve, a sarokban volt ideje kidolgozni - Akkor jöttök?
Nem hiába, ilyen egy igazi vezető, pontos terv, alapos munkakiosztás - ő már csak tudta, mit hogy kell, született kisfőnök.
Ezzel egyidőben az udvar másik felén egy világosbarna, kócos hajú kislány, akinek a visszanövesztendő frufruja a szemébe lógott, hiába tűzte hátra reggel az anyukája és ígértette meg vele, hogy nem veszi ki a csatokat napközben, különben is, az óvónénit úgyis megkérte, hogy ellenőrizze, tudni fogja, ha nem fogadott szót és akkor irgumburgum, a kislány a hajával játszadozva ücsörgött a focipálya szélére helyezett, zöld padon, a műgyepre lógatva lábait, miközben leírhatatlanul unatkozott, és már jó ideje vágyakozva figyelte a focizó csoporttársait, és ő is akart velük játszani, de a fiúk azt mondták, már megvannak a csapatok, nincs hely, de majd ha lesz, akkor beveszik - persze a fiúknak esze ágában se volt bevenni a csapatba a kislányt, mert lány, a lányok pedig köztudottan nem tudnak focizni, akkor se, ha szegény leányzó két hete folyamatosan figyel és memorizál a pálya szélén, elméletben pedig már legalább olyan ügyes, mint Szilárd, igen, az a Szilárd, akinek az apja híres focista, és ő maga is az lesz, sőt, már az is, legalábbis ezt mondja magáról.
Így a kislány aznap is ott ült, és csak várt, egészen addig, amíg az óvónéni fel nem állt az ajtó mellől, és vette kézbe a kiscsengőjét, hogy csengessen és mindenki tudja az udvaron, kézmosás, mert tízóraizunk, vajas kenyér lesz lekvárral, igen, vajas kenyér, akkor is, ha margarin van rákenve - az okos gyerekek már rég rájöttek erre a turpisságra, de nem előbb azoknál a gyerekeknél, akik nemes egyszerűséggel ki nem állhatják a margarint.
A csengőszóra a gyerekek szófogadóan otthagytak mindent és az épület felé vették az irányt, kivéve a kisfiút a kapu felé tartva és a kislányt a pálya szélén.
A mászókák üresek lettek, a hinták a lendülettől himbálóztak tovább, egyre lassabban, az aszfalt focipályán pedig ott maradt a labda, amit otthagytak a fiúk, a kislány pedig azonnal észrevette és a többiek után pillantott, majd megbizonyosodva, hogy nem veszik észre, hogy engedély nélkül fog focizni, ráadásul csengőszó után, belerúgott a labdába, ahogy azt a fiúktól látta.
A kisfiú ezalatt szemforgatva nézett a barátai után, akik már mentek is kezet mosni - nem mernek ellent mondani a felnőtteknek, gyengék, hát, így jártak, akkor csak ő fog átmenni a kapu mögé végrehajtani a tervét, de ő biztosan nem tesz le róla.
Ő majd megmutatja és mindenki csodálkozni fog - a kislánynak és a kisfiúnak is ez a gondolat szaladt át fiatal kis fejében, már elégedetten mosolyogva nyugtázták a sikerüket, amikor az a labda eltalálta a nagy fa mellett a kaput, onnan pedig teljes erőből a kisfiúra csapódott vissza, aki a hirtelen, erős ütéstől a földre esett, a kislány pedig ijedten felsikítva eltakarta a szemeit az ujjaival.
Abban a pillanatban elfogta a bűntudat, jaj, a fiúknak igaza volt, ez nem neki való, meg kellett volna várni, hogy hely legyen a csapatban és megtanítsák, a kisfiú is most biztos dühös rá, pedig megesküszik, hogy ő nem akarta, véletlen volt, anyukája is leszidja, ráadásul a csatok is elvesztek...
De aztán a lány erőt vett magán és odaszaladt hozzá, hátha tud segíteni, és akkor talán nem lesz olyan haragos rá.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva a fiútól.
A kisfiú összeráncolt szemöldökkel fürkészte a hozzá odaszaladó, kócos kislányt.
- Semmi bajom - mondta a fiú. Soha nem szerette bevallani, ha fáj neki valami, nemhogy egy lánynak, pedig jópár balesete volt már, és sejtette, hogy ezért sem fogják megdicsérni otthon - Te rúgtad?
- Mit?
- A labdát.
- Jaj, igen, de nem akartalak megrúgni. Hívjam Zsuzsi nénit? - ajánlotta fel a kislány.
- Nem kell - rázta meg a fejét a kisfiú, miközben minden erejét összeszedve feltápászkodott - De ugye nem köpsz be?
- Miért? - pislogott a lány a szemébe lógó tincsei mögül.
- Nem tudod?
- Nem.
- Akkor jó - bólintott a fiú.
- De miért, mit csináltál? - kíváncsiskodott a lány - Nem mondom el senkinek.
- Biztos? - ráncolta össze a szemöldökeit a kisfiú, azon gondolkodva, hogy vajon bizalmat adjon-e neki, úgy, hogy lány.
- Igen - bólogatott lelkesen. A többi fiú soha semmibe nem akarta beavatni, a lányok pedig egyfolytában csak titkolóznak, sírnak és babáznak, nem jó társaság.
A kisfiú a kislány füléhez hajolt és halkan belesuttogta:
- Ki akartam szökni a kapun.
A lány csodálkozva nézett rá, mire a fiú azzal a csínytalan mosollyal az arcán bólintott, hogy igen, jól hallotta.
- És nem félsz, hogy észrevesznek? - pislogott a kislány, mire a fiú fölényesen felnevetett.
- Soha nem félek.
- De jó neked! - mondta a lány lenyűgözve - Képzeld, engem mindig kiközösítenek, pedig én se félek, csak a sötétben, de ha becsukom a szemem, akkor ott se.
- És a kapun átmenni félsz? - húzta össze a szemöldökeit a fiú, szépen kéklő szemeivel pedig gyanakodva méregette az előtte ácsorgó kislányt.
- Nem - vágta rá a lány azonnal - Csak, ha sötét van. De addigra már hazavisznek anyukámék. Egyébként nem.
- Biztos?
- Biztos.
A kisfiú kisöpörve keszekusza, homlokára lógó barna tincseit, elgondolkodott.
- Jössz velem? - kérdezte végül.
- Persze - lelkesült be a kislány - Vagyis, ez a te játékod?
- Ez nem játék.
- Jó. És beveszel?
- Meglátjuk. Holnap lesz a próba, ha jössz velem, akkor igen.
- Rendben - bólogatott a kislány, majd a fiú nevét akarta mondani, de itt megakadt - Téged hogy is hívnak?
- Roli - mutatkozott be, összefonva maga előtt a karjait.
- Én Eri vagyok. Szeremi Erika. Neked mi a vezetékneved?
- Varga.
- És tudsz focizni?
- Igen.
- És szeretsz?
- Igen.
- De hát téged még nem láttalak a focipályán - húzta össze vékony kis szemöldökeit Erika.
- Ez a pálya béna, meg a többiek is. Tudok egy jobb helyet, ott ezerszer jobb - legyintett Roli - Csak te azt nem ismered.
- És ott megvannak már a csapatok? - kérdezősködött tovább a kislány kíváncsian.
- Mindig másmilyen.
- Majd megmutatod azt a helyet? Én is nagyon szeretnék játszani, csak itt soha nem vesznek be - kérte meg, mire a kisfiú elgondolkodott.
- De te hogyhogy nem a lányokkal vagy?
- Ők olyan uncsik nekem - felelte egyszerűen.
A fiúban erre felvetődött néhány ellenérv, amik szinte mind abból eredtek, hogy Erika lány, de aztán felsóhajtott és engedett.
- Jó. Egyszer megmutatom, de csak akkor, ha átmentél a próbán.
- De jó! - lelkesedett be a kislány - És ugye nem csak ülnöm kell?
- Ha átmentél a próbán, és tudsz játszani, akkor nem.
Így kezdődött a kisfiú és a kislány barátsága, és bár a próbát halasztani kellett, mivel Roli karján egy darabig gipsz volt, fájdalomdíjul hosszú, hosszú évekig barátok és egyben lelkitársak maradtak, a csínytalan, szépszemű kisfiúból felnőtt, jóképű, "nők álma-rosszfiú" lett, a kócos kislány pedig magassarkú bakancsban, szakadt farmerban és bandás pólóban is focizó csinos nővé érett, a "jobb helyen" lévő társasággal örök barátságot alkotva, akik még a mai napig se tartják magukat mindig teljesen érettnek és felelősségteljesnek, de ott vannak egymásnak, és futnak a parkon át a virágzó fák alatt, a harangszó és az iskolacsengő hangja közben.
***************************************
[Második fejezet - egy lány szemszöge, akivel Casso régebben "kavart", róla eddig csak az egyik Casso-szemszöges részben írtam néhány szót]