Egy pillanat, és elengedhetsz | "Deja vu..." - 3. évad

116. Esély

Március 9. (csütörtök)
Azt hiszem, a mai napra jobb, ha inkább nem is írok bevezetésnek semmit.
- Jézusom, lányok, ébresztő! - riadt fel Lili hirtelen, miközben szó szerint kipattant a matracáról, majd kegyetlenül kihúzta a függönyt.
- Hány óra? - nyöszörgött Saci, aki közben belefúrta a fejét a párnámba, én pedig a szemem elé téve a kezem próbáltam a nagy fény ellenére ránézni a már irigylésre méltóan aktív barátnőnkre.
- Háromnegyed nyolc.
- Akkor aludhatunk. Ma nincs is első óra - dünnyögte Enikő - Horváth ma nincs a suliban.
- Tényleg - dőlt vissza Lili a párnájára - Bocsi, csak megijedtem.
De mivel már felkeltünk, komótosan ugyan, de elkezdtünk készülődni, úgyhogy beosztottuk, hogy milyen sorrendben megyünk a fürdőbe.
Én Lili után lettem beosztva, úgyhogy amíg ő készülődött, felöltöztem (sötétrózsaszín szűk felső fekete csőfarmerrel), majd amikor bejutottam a fürdőbe és elvégeztem az alap dolgaimat, korrektor és szempillaspirál segítségével nagyjából helyrehoztam az arcom és besütöttem a hajam.
Igazából amikor először belenéztem a tükörbe és nem szösziként láttam magam (a szó minden értelmében), eléggé meglepődtem, de aztán ismét beláttam, hogy nagyon jól néz ki a hajam. Imádooom.
Miután mindannyian kész lettünk, felvettem a fekete műbőrdzsekim (ritka alkalmak egyike, hogy hordom, de az új külsőmhöz tökre illik), majd a lányokkal együtt elindultunk a suliba.
- Szerintetek Casso mit fog szólni a hajamhoz? - kérdeztem útközben sokadszorra.
Na jó, azonkívül, hogy melyik tanár csinál majd ki (igaz, természetes hajszín, és tizenegyedikben azért lehet ilyet, de akkor is), ezen izgultam a legjobban.
- Jól nézel ki, nyugi - mosolygott rám Lili - Tetszeni fog neki.
- Oké, hiszek neked - könnyebbültem meg ideiglenesen, arra a szent öt percre.
Mielőtt beléptünk volna az osztályterembe, kifújtam egy nagy adag levegőt, majd a lányok után mentem.
Mind a négyen a saját padunk felé vettük az irányt, úgyhogy összeszorított foggal levágtam a táskám a székemre.
- Úristen Leni, annyira jó a hajad! - dicsért meg Betti a terem másik végéből, amikor kiszúrta, mire zavartan elmosolyodtam, a többiek pedig szinte mindannyian felém fordultak.
A francba.
Erre még csak rájátszott, hogy Cassoék pont ekkor léptek be a terembe (gondolom, büfében voltak), a barátom pedig egy másodperc töredéke alatt észrevett engem és a hajamat is egyaránt, mire meglepetten összeráncolta a szemöldökét, egy kicsit oldalra biccentett fejjel végigmért, alkotott magában egy véleményt és megtartotta magának.
- Hallod, mi lett a hajaddal? - kérdezte Kolos a fiúk társaságából szórakozottan.
Nem volt sértő a stílusa, nem arra utalt, hogy rossz lenne, inkább csak őt is megleptem.
Zavartan mosolyogva vállat vontam, miközben igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy Casso továbbra is engem fürkészett, és bár szívesen elbámultam volna egy darabig azt a tökéletes külsejét, egyszerűen nem mertem ránézni.
Aztán egy kis időre mégis felé pillantottam, mire még utoljára tetőtől talpig végigmért, majd a hajába túrva elfordult Ricsi irányába, aki közben mondott neki valamit.
Huh. Oké, ezen is túlestünk.
Nagyjából.
Szinte mindenki megdicsért (bár van egy olyan érzésem, hogy egy-ketten inkább már csak letudták a kötelezőt), és tényleg tök jól esett, de - Csengén kívül, aki csak flegmán végignézett rajtam, majd kifejezéstelen arccal elkapta a fejét és egy copfszorítás közben otthagyott - gyakorlatilag az egyetlen, aki egy szót se szólt, az Casso volt, pedig az ő véleménye érdekelt messze a legjobban.
De ő csak néha odapillantott rám, hosszasan elidőzött rajtam a tekintetével, majd nagyjából akkor, amikor észrevettem, már el is fordult.
Na mindegy, ennek az egésznek aztán véget vetett a csengő, majd belépett az imádott magyartanárnőnk az ajtón.
Lapokkal.
- Annyira nem értettem a dogát - panaszkodott Saci óra utáni szünetben.
- Én se nagyon - húztam el a szám.
Remélem, annyira nem lesz rossz.
A nap iskolai részében igazából ennyi volt, ami érdekesnek lenne mondható, az események csak akkor kezdtek beindulni, amikor a lányokkal órák után még tartottunk egy utolsó, nyugodt beszélgetést, mielőtt szétszéledtünk volna.
- És Leni, tegnap mondtál valamit arról, hogy valamit beszélni fogsz Cassoval - váltott témát Lili, amikor már mindannyian vettük a kabátjainkat.
- Tudom - temettem az arcom a tenyereimbe nyöszörögve.
Igazából egész nap ezen kattogott az agyam, és amennyire tartottam tőle és fogalmam sem volt, mit mondjak, egy másik részem, amire még tegnap Mira hatott, ugyanakkor elég elszánt volt.
- Akkor? - vonta fel a szemöldökét Enikő egyértelműen arra utalva, hogy "min gondolkodsz?".
- Nem... - kezdtem zavartan, majd a barátnőim tekintetét látva inkább megadtam magam - Oké, megkeresem.
- Erről van szó - mosolyodott el Lili - Holnap találkozunk. Sok sikert.
Enikő és Lili elmentek, viszont Saci megvárt, mivel én még bénáztam a szekrényem zárjával.
- Figyelj, Casso lehet, hogy elmegy, keresd meg, én addig megpróbálom megcsinálni - szólalt meg Saci, majd kinézett a mellettünk lévő ablakon - Már a kapu előtt van.
Először haboztam egy kicsit, majd egy sóhajtás kíséretében beleegyeztem.
- Sietek, ígérem - léptem egyet hátra, mire mosolyogva bólintott, én pedig lesiettem a lépcsőn, amin majdnem megbotlottam, mindenesetre amikor szinte kiestem a suliból, Casso után kiáltottam, aki a telefonját nyomkodva épp indult volna.
- Várj!
Casso erre felkapta a fejét, majd miközben elrakta a készüléket, megfordult és rámnézett, én pedig csak kifújtam egy nagy adag levegőt, és szapora léptekkel odamentem hozzá.
- Sietsz? - kérdeztem, miközben megdörzsöltem a karom, ugyanis a nagy sietségben természetesen fennthagytam a kabátom.
- Nem nagyon.
- Okés - tűrtem egy hajtincsem a fülem mögé, majd el akartam kezdeni úgy, ahogy azt már annyiszor elismételtem magamban, de előtte hirtelen leblokkoltam - Nem is tudom, hogyan kezdjem - nevettem el magam zavartan.
- Mondjuk, hogy mindjárt idefagysz - közölte, miközben dideregve megpróbáltam összeszedni magam.
Jó, belátom március legelején a szélben és a hidegben nem volt túl kellemes egy darab rövidujjúban, de minden nem lehet tökéletes.
- Nem érdekes. Muszáj beszélnünk - jelentettem ki határozottan.
- Leni, megfagysz. Menjünk be - biccentett a suli felé.
- Nem, nem kell, nem fázom - tiltakoztam, mire Casso "te most kit akarsz átverni?" stílusban felvonta a szemöldökét. Oké, valójában konkrétan vacogtam, dideregtem, tiszta libabőr voltam és másodpercenként borzongtam meg, de mindegy - Na jó, igazából ez nem az a téma, amit a suli épületében kellene megbeszélnünk - mondtam inkább az őszintét, mire sóhajtva beletúrt a hajába.
- Akkor hol akarsz beszélni?
- Itt és most - feleltem egyszerűen, félretéve, hogy tényleg hideg volt.
- Oké - biccentett, majd a világ természetességével levette a kabátját és odaadta nekem.
- Úristen, vedd vissza, rövidujjúban vagy! - adtam vissza neki tágranyílt szemekkel.
- Inkább én, mint te - vágta rá.
Elképedve néztem rá.
Oké, ünnepélyesen bejelentem, hogy éppen a világ legrendesebb fiújával beszélgetek, aki még a szakításunk küszöbén is képes megfagyni miattam.
Azt hiszem, ez egy ok lehet a sok közül, amiért végtelenül szeretem.
- Rendben - biccentettem megadva magam - Felmegyek az enyémért, gyors leszek.
- Oké, megvárlak - bólintott.
Még soha nem futottam ennyire, mint most fel az emeletre a szekrényekhez, ahol Saci a kabátommal a kezemben éppen bezárta a szekrényem.
- Ezt itthagytad, most akartam utánad vinni - nyújtotta oda nekem a dzsekim.
- Köszi - mosolyogtam rá.
Saci lejött velem a lépcsőn (mivel ő haza indult, én pedig Cassohoz), majd a suli kapujánál elváltak az útjaink.
- Itt vagyok - álltam meg Casso előtt, miközben megigazítottam magamon a bőrdzsekim.
Casso felnézett rám, majd ellökte magát a suli melletti faltól.
- Szóval... - kezdtem zavartan - Meg kéne beszélnük, hogy most hogyan tovább - vágtam bele.
- Ja, nem ártana - biccentett feszülten a hajába túrva.
Ezután azt vártam, hogy mondani fog valamit, mivel ezt az egész szakítás dolgot ő vetette fel hétfőn, viszont ő meg azt várta, hogy én szólaljak meg, ha már most azonnal beszélni akartam erről, amit természetesen mindketten hiába vártunk, úgyhogy a tarkóját megvakarva megtörte a csendet.
- Leni, nézd... - kezdte - Én ezt kettőnkkel akármennyire is gáz, ilyen formában nem akarom tovább csinálni, nem megy, komolyan. Tudod, hogy szeretlek, de ennyi rohadtul nem elég - mondta őszintén - Ha ez továbbra is így megy, márpedig nem hinném, hogy olyan gyökeresen meg tudnánk változtatni mindent, akkor ennyi. Befejeztem - tárta szét a karjait.
- Ne mondj ilyet - temettem az arcom a tenyereimbe, miközben a sírás szinte elszorította a torkom.
- Miért? - kérdezett vissza egy furcsa, szomorkás mosollyal az arcán.
- Mert nem lehet így vége! - néztem rá megtörölve a szemeimet - Lassan három éve csináljuk ezt az egészet, nem fejezhetjük be így!
- Jó, hogy emlékeztetsz - bólintott - Csakhogy ez a három év nekem körülbelül arról szólt, hogy sikeresen beleestem egy lányba, aki egy éven keresztül játszott velem és az idegeimmel, azt mutatta, hogy kellek neki, aztán mindig dobott, soha nem tudtam túltenni magam rajta, még akkor sem, amikor barátnőm volt, végignéztem, ahogy összejön egy gyökérrel, aztán a barátnőm lett, volt két jó hónapom, megcsalt, szakítottam vele, de rohadtul nem tudtam továbblépni, szinte tönkrementem az alatt a két és fél hónap alatt, nem is tudod, mennyire, de túlságosan szerettem, úgyhogy megint összejöttem vele, mindezt azért, hogy nyolc hónappal később megint megcsaljon, megint átverjen, megint hátbaszúrjon és napi szinten kelljen belátnom magamban és végignéznem, hogy ezek után még mindig kételkedik bennem, még mindig az kell egyfolytában, hogy bizonyítsak, hogy nézzek el mindent és hogy kurvára nem bízik bennem, nekem meg már ebből pont elegem van, belefáradtam ebbe. Elég sok mindent hittem már, hogy mi lesz ebből az egészből, többek között, hogy ez valaha meg fog változni, de ennyi idő után őszintén szólva már nincs kedvem semmiben sem hinni - fejezte be.
Én ekkor már rég feladtam a könnyeimmel küzdött harcot, amit többek között a tény, hogy perceken belül örökre vége lehet mindennek, ami eddig szép volt, és a brutális lelkiismeret-furdalásom okozott.
Szóval én sírtam, Casso pedig még véletlenül se nézett rám, valószínűleg nem tudott, csak feszülten a hajába túrva várta, hogy mondok-e valamit.
Tudtam volna. Nagyon sok mindent tudtam volna ott helyben mondani, mégsem jött ki először egy szó sem a torkomon.
- Sajnálom - töröltem meg a szemem, kifújva egy nagy adag levegőt, hogy egy kicsit lecsillapodjak, majd egy pár pillanattal később összeszedtem magam és megszólaltam - Valószínűleg már úgy is mindegy, szóval ha nem haragszol, elmondanám, hogy... - emeltem fel a fejem, miközben csak az járt a fejemben, hogy ennek akkor sem lehet így vége, Casso pedig a szemembe nézve hallgagott - Én ezt egyáltalán nem így akartam. Semmit nem így akartam. Nem akartam, hogy megbántsalak, nem akartam, hogy összevesszünk, és végképp nem akartam, hogy ide jussunk - néztem rá, majd összeszorítva az ajkaimat megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet - De mégis megtörtént, mert azt szerettem volna, hogy normálisan működjenek a dolgaink, és hogy együtt maradhassunk, ameddig csak lehet, konfliktusok nélkül. Hibáztam, sokat, amit pontosan jól tudok, és amióta azokat elkövettem, azóta utálom magam miattuk, de én tényleg mindent kettőnkért csináltam, mert mindennél jobban féltem attól, hogy elveszítelek. Amikor megismertelek, soha nem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy te és én, és igazából nem is értem, hogy miért is lett valaha ilyen, hogy egy olyanfajta srác, mint te, egy olyat választott, mint én - Casso erre feszülten elnevette magát, maga elé nézve, megtartva erről a véleményét magában, én pedig folytattam - Igazából soha nem értettem, de boldog voltam, és nem akartam, hogy legyen olyan valaha, mint amilyenek az utóbbi napjaink. Igen, sokakra féltékeny voltam, mert féltem attól, hogy bármelyik pillanatban dobhatsz valamelyik másik lányért, aki egyértelműen jobb nálam, és én tényleg mindent megpróbáltam, de egyszerűen... - hajtottam le a fejem, majd ezt a mondatot félbehagyva belevágtam egy újabba - Amióta együtt vagyunk, egyfolytában azon őrlődöm, hogy másokkal hasonlítgatom össze magam, akik szebbek, vonzóbbak és jobbak nálam, az önbecsülésem napról napra egyre jobban tűnik el, ilyenkor pedig mindig úgy érzem magam, hogy egyszerűen nem érdemellek meg! - fakadtam ki - Erre az egészre rájöttek sorban a problémáink, amik miatt teljesen leterhelődtem, és ha ez mind nem lenne elég, még azzal is szembesülnöm kellett, hogy egyedül magamat tudom okolni mindazért, amik történtek, így teljesen kikészültem. Ne haragudj - suttogtam magam elé az utolsó mondatot - Most is igazából azért jöttem, hogy ezeket elmondhassam, és hogy tudd, hogy képes lennék megváltozni, mert rájöttem, hogy hülye voltam, és ha kapnék még egy esélyt, én... - próbáltam összeszedni magam - Én igyekeznék, mert... nem akarlak elveszíteni, el se tudom képzelni, hogy lehetnék még egyszer boldog, ha mindezek után most kilépünk egymás életéből, tudod, hogy mennyit jelentesz nekem, hogy mit érzek irántad, és tudom, hogy rengeteget hibáztam, el se tudom mondani, mennyire sajnálom, de ha csak a legapróbb esélyét látnám annak, hogy nem veszítelek el... én próbálkoznék. Tényleg - fejeztem be, majd lehajtottam a fejem és egy kicsit megdideregve összehúztam magamon a kabátom.
Ezután mindketten csak csendben álltunk egymással szemben, én az ajkamba harapva a cipőm orrát figyeltem, Casso pedig zsebre tett kézzel emésztette a hallottakat.
Muszáj volt ezeket elmondanom neki, mert bár nem sok esélyt láttam rá, hogy máshogy alakulnak a dolgaink, örökké bántam volna, ha enélkül engedtük volna el véglegesen egymást.
- Szerintem én bemegyek - szólaltam meg halkan, szinte alig hallhatóan, csakhogy megtörjem a kettőnk közé beállt csendet, pedig pillanatnyilag semmilyen teendőm nem lett volna bennt, majd hátraléptem egyet.
Éppen hátat fordítottam neki, és elindultam a kapu irányába, amikor egyszer csak utánam lépett, megragadta a kezem, és visszarántott magához.
Szinte feleszmélni sem volt időm, már éreztem is az ajkait az enyéimen, miközben a hirtelenségtől leblokkolva hagytam, hogy megcsókoljon.
Amikor elengedett, mint ha egy részének csak most esett volna le, hogy mit is csinált valójában, zavartan elfordította a fejét, majd amikor visszanézett rám, a hajába túrva felsóhajtott.
- Most igazából mondhatok bármit, úgy is tudod - nézett rám, miközben először láttam rajta úgy igazából, hogy zavarban lenne.
Erre akaratlanul is egy megkönnyebbült mosolyra húzódott a szám, majd egy rövid csend után megkérdeztem:
- Akkor... - néztem rá a fülem mögé tűrve egy hajtincsem - ...egy utolsó esély?
Casso a hajába túrva mélyen a szemembe nézett, majd egy kis hallgatás után megtörte a csendet.
- Baszki, te lány - szólalt meg suttogva, egy apró, "megőrjítesz" stílusú mosollyal az arcán, majd a karomnál fogva visszahúzott magához és hosszasan megcsókolt, tele érzelmekkel, amit a hajába túrva viszonoztam.
Na jó, most mondjuk ki, ez már elképesztően hiányzott.
Hirtelen volt a váltás, de ez így volt hatásos, pont annyira volt egyik pillanatról a másikra, mint ahogy az utóbbi időben tönkrementünk.
Szóval valahogy így adtunk egy utolsó esélyt a kapcsolatunknak, és miközben teljesen elveszve egymásban, szenvedélyesen csókolóztunk a fa alatt, annyi járt a fejemben, hogy igen, most menni fog.
Egyszer már kezdtük újra a kapcsolatunkat, de akkor lényegében semmi nem változott, csak kibékültünk, most azonban mindent máshogy látok, és hiszem, hogy most talán jobban fog menni minden.
Legalábbis remélem.
- Valaki néz minket, nem? - kérdeztem Cassotól lehunyt szemekkel, csak úgy megérzés alapján.
- Fogalmam sincs - felelte, miközben újra és újra megcsókoltuk egymást - Viszont leszarom - közölte egyszerűen, majd halványan mosolyogva visszahúzott magához a karomnál fogva.
Na jó, igazából már mindketten eléggé hiányoltuk az ilyen pillanatainkat, amiket részben most pótoltunk be (szinte senki nem volt a suli előtt, de így is azért diszkrétebbek voltunk), úgyhogy ez pont elég volt ahhoz, hogy őt egyáltalán ne érdekeljék ilyen apróságok, meg én se izgassam halálra magam rajtuk.
Most is csak azért pillantottam oda egy rövid ideig, mert egyszerűen éreztem, hogy nekem akkor is oda kell néznem.
- Na, ki volt? - kérdezte Casso szinte az ajkaimra lehelve mondatát, aki háttal állt, így én is csak átlestem a válla fölött.
Az illető épp akkor jött ki a suliból, és amint észrevett minket, egy kis ideig megtorpant, elkapta a fejét, majd miután összenéztünk egy pillanat erejéig, indulatosan megszorítva a copfját befordult az utcasarkon és elviharzott.
- Csenge - vigyorogtam magamban, mire ő is elmosolyodott, és úgy húzott vissza újból magához.
Lehet, hogy fájt neki, hogy nem tudta szétszedni a kiszemeltjét a barátnőjétől, akkor sem, ha ők ketten éppen a világ bizonytalanságában voltak napokon keresztül, és most újra a régiek, de igazából nem tudom sajnálni.
Ha nem utálnám, talán hosszasan belegondolnék a helyzetébe és áldanám az eget, hogy velem ez nem fordult még elő, de igenis utálom, szóval ez van.
Amikor Casso eltolt magától, vigyorogva a szemeibe néztem, mire ő is halványan elmosolyodott, én pedig egyszerűen csak a nyakába ugrottam és a vállába fúrva a fejem szorosan átöleltem.
Istenem, mennyire hiányzott.
- Egyébként csak hogy tudd - szólalt meg halkan, miközben továbbra is összeölelkezve ácsorogtunk - A húgom egész héten a sütis képünkön olvadozott, és követelte, hogy azonnal béküljek ki veled.
- Mondtam, hogy jó kép lett - mosolyodtam el - Melyik húgod volt?
- Egy húgom van.
- Jó, de Henit is a húgodnak hívod - magyaráztam - Bár ő már nem él veletek - gondoltam át - Na, mindegy. Add át Lottinak, hogy puszilom.
- Oké - nevetett fel halkan - Amúgy van még egy téma, amiről beszélnünk kéne.
- Mégpedig? - kérdeztem vissza, amikor elengedtük egymást.
- Mit csináltál te a hajaddal? - húzta végig óvatosan a kezét az egyik barna tincsemen.
- Befestettem. Rosszul áll?
- Nem, dehogy - rázta meg a fejét elmosolyodva - Jól áll, de a régit jobban szeretem. Tudod, a barna is jó, szexi, meg minden... de a szőke jobb - vallotta be egy derűs mosollyal az arcán.
- Nyugi, csak színező, majd kikopik - néztem rá mosolyogva - De akkor jól áll?
Szerinte egyébként jól áll. Ez aaaaz! :)
Miközben elindultunk az utcákon - megfogta a kezem, ahhw -, nem nagyon beszéltünk az elmúlt időkről kettőnkkel kapcsolatban, sőt, igazából terveink szerint nem is fogunk többet, mert lezártuk és most megint tiszta lappal kezdünk, hanem sokkal inkább az elkövetkezendő idővel foglalkoztunk.
- Akkor jövő héten Balaton - vigyorogtam tudatosítva magamban.
Elképesztően repül az idő, ugyanis Casso jövő hét utáni kedden betölti a tizennyolcat, ezért jövő héten a szokásos "nyaralás" is meg lesz tartva kettőnknek, csakhogy most a nagybátyja nyaralójában leszünk (ami ilyen időben is jó, fűtött, meg minden).
Alapból idén Casso már nem "kapna" egy ilyen hetet, mert ugye most kocsi lesz, meg egy csomó jó dolog, viszont - főleg így, hogy most nem árt kettőnknek, ha egy kicsit elzárhatjuk magunkat a többiektől - most közösen döntöttünk így, és szerintem jó lesz ez. :)
- Ha akarod.
Persze, hogy akarom. :)
Amikor megérkeztünk, a kapunk előtt váltottunk még néhány szót, majd amikor úgy döntöttünk, hogy most már elköszönünk, Casso magához húzott, majd búcsúzóul megcsókolt. Ahhw.
Amint eltávolodtunk egymástól, és már mindketten fordultunk volna a házunk felé, még gyorsan utána kiáltottam.
- Casso! - szóltam, mire megtorpant és visszafordult hozzám - Köszönöm.
A barátom erre hitetlenül elnevette magát és rámnézett.
- Úgy csinálsz, mint ha megkegyelmeztem volna - jegyezte meg halványan elmosolyodva.
- Hát, ha belegondolunk... - tártam szét a karom.
- Ne gondolj bele. Túl sokat filozofálsz - mondta mosolyogva, mire felnevettem.
- Oké, értettem - biccentettem jókedvűen - Egyébként innen most hiányoltam egy "Szöszi"-t.
- Akkor törődj bele, mert most egy darabig nem lesz - figyelmeztetett derűsen a hajamra utalva.
- Hé! Éppen élvezni kezdtem, hogy becézel, és már abba is hagyod? - pislogtam lehangoltságot színlelve, mire felröhögött.
- Ezt is megéltük - állapította meg egy félmosollyal az arcán - Majd kitalálok valamit.
- Várom - vigyorogtam.
Szeretem. :)

Mai nap - 5/5***: régen voltam már ennyire boldog.