Egy pillanat, és elengedhetsz | "Deja vu..." - 3. évad

159. Lélek

Május 22. (hétfő)
Napsütötte, friss, meleg reggel volt, az autóutakon közlekedtek a kocsik, csendesen, vagy lehúzott ablakkal zenét hallgatva, munkába, vagy iskolába vinni a gyerekeket, a járdákon ráérősen sétáló gyalogosok, egy-két madár csiripelése, az égen alig néhány felhő, kellemes volt, majd kimentem az ajtón, ő pedig ott állt a kapuban.
Ahogy megláttam, szomorúan felsóhajtottam, majd szó nélkül megöleltem, jó szorosan.
- Pénteken nem leszek - mondta, mire mégjobban a nyakába fúrtam a fejem.
Talán mondanom sem kell, akkor lesz a nagypapájának a temetése.
Szombat este tudtam meg a hírt, amikor már hazaértem, és bár engem is nagyon letaglózott, jobban fájt a tudat, hogy Cassonak fáj, és mondjuk legszívesebben már akkor átrohantam volna hozzá, hogy megöleljem, sajnos nem volt módomban, így ezt ma reggel pótoltam be, jó hosszan, szorosan és mindent elmondóan érzelmesen, lehunyt szemekkel hozzábújva.
Ahogy éreztem, ő se nagyon akart elengedni, átkarolva hagyta, hogy öleljem, majd sóhajtva a vállamra hajtotta a fejét, és akkor éreztem először, hogy még ha nem is feltétlenül látta be magában, de szüksége van valakire, akire támaszkodhat - és én leszek az a valaki, legalábbis szeretnék az lenni.
Cassoék nagypapájának a halála nem csak a mi kettőnk hangulatát bélyegezte meg, Ricsi és Lotti is ugyanúgy érintettek voltak, ami kihatott a közvetlen társaságra, még ha nem is nagyon mutattak ki semmit, a közvetlen társaság pedig az egész környezetre hatással volt.
Nem sok hangos szó esett erről, a többség négyszemközt, halkan fejezte ki a részvétét, csak a tudat nyomasztotta a többséget, és valószínűleg a hír is gyorsan terjedhetett.
A tanárok magától értetődően sokkal toleránsabbak voltak, mint eddig, de igazából ez mindenkire elmondható volt, és sok volt a csend, szomorú volt és nyomasztó.
- Ma merre mész? - kérdezte Casso tanítás végén, amikor gyorsan összekaptam a cuccaimat.
- Haza, te? - kérdeztem vissza.
- Én is - biccentett, majd mondani akart valamit, és már szólásra nyitotta a száját, de aztán kínosan elnevette magát, és inkább hagyta.
- Mondd nyugodtan - szóltam.
- Nem, semmi - rázta meg a fejét.
- Igazából hajlamos vagy elfelejteni, hogy nem csak te ismersz engem - jegyeztem meg elmosolyodva, csak mert pontosan jól tudtam, hogy mit akart, beszélgettem már vele egy párszor - Ráérek ma.
Casso feszülten felnevetve beletúrt a hajába.
- Elég partykiller voltam ma egész nap, nem szívlak le téged is mégjobban - mondta őszintén, meg se cáfolva, hogy rájöttem - Sőt, konkrétan lassan már azon vagyok, hogy be se jövök egy pár napig. Mármint, érted, ez így még szarabb.
- Megértem - bólintottam - De nem szívsz le, csak mondom. Egyébként meg ha le is szívnál, szerintem vehetnénk úgy, hogy törlesztek. Úgyhogy, ráérek, és te? - kérdeztem kedvesen ránézve.
- Asszem igen - válaszolta a tarkóját megvakarva.
- És, mit szeretnél csinálni? - kérdezősködtem tovább.
- Na jó, nem jön be, hogy megfordult a szereposztás - közölte elröhögve magát, mire elmosolyodtam - Amúgy nálunk jelenleg nem a legfényesebb a hangulat, nálatok meg szintén nem lesz az, ha odamegyek, úgyhogy leginkább elrabolnálak egy pár órára valahova.
- Rabolj - csuktam be a szekrényajtóm halványan mosolyogva.
Amikor hazaértem, csak ledobtam a cuccaimat, majd beültem Casso mellé a kocsijába, és elindultunk, igazából bármiféle cél nélkül, majd végül kigurultunk a város szélére, egy fás, természetközeli helyre, ahol senki nem volt, és közös megállapodás alapján megálltunk ott.
- Figyelj, ha úgy könnyebb, fakadj ki nyugodtan, nehezen tudom elképzelni, de felőlem még sírhatsz is, van zsepim - mondtam őszintén, mire zavartan elnevette magát.
- Az nem az én műfajom - válaszolta az üléstámlának döntve a fejét - Én inkább az a típus vagyok, aki ilyen helyzetben szétver valakit vagy valamit, alkoholfüggő lesz, cigis, rosszabb esetben füves, vagy ami van épp, szexmániás... - dörzsölte meg az arcát feszülten felnevetve - És rohadt hamar elvesztem a fejem, elbaszom az életem, megbántom a körülöttem lévőket, kegyetlen szar döntéseket hozok és kurvára nem tudom kontrollálni magam. Kábé.
- A különbség az eddigiek és a mostani között, hogy most itt vagyok én, és nem fogom engedni, hogy ebbe megint beleess - jelentettem ki.
Amilyen nyugodt, laza, vagy érett tud lenni sokszor, ugyanilyen könnyen képes elveszteni a fejét, ha kicsúszik alóla a talaj, én pedig biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy tönkretegye magát.
- Csak üss le, ha gáz van - nézett rám.
- Na jó, nem egyből ilyen szadistán gondoltam, az, hogy segítsek és melletted legyek, a lehető legtávolabb áll attól, hogy bántsalak - közöltem - Még ha valószínűleg nem is ütök erősen - tettem hozzá átgondolva.
- Oké, tudod mit? - fordult felém - Akkor, hogy ne érezd így, ha ezt csinálni szeretnéd, most megkérlek, hogy ha úgy érzed, hogy gáz van, vagy az lesz, tényleg üss le.
- Jó, szóval ez ennyire durva helyzet lesz - tudatosult.
- Rohadtul kezdem elveszíteni a kontrollt, Leni, amiből nem tudom, hogy fogok kikerülni, nem véletlenül nem kértelek meg rá, nem muszáj csinálnod.
- Jézusom, de! - vágtam rá - Ha tényleg ezt kéred előre, és így látod magad, akkor alap, hogy nem fogom végignézni.
Casso kínosan elnevette magát.
- Előre szólok, hogy simán lehet, hogy ösztönből távol fogok maradni tőled, hogy kihagyjalak ebből, csak mondom.
- Eszedbe ne jusson - közöltem - Végigcsinálom veled, ezt megbeszéltük, egyébként meg úgy beszélünk rólad, mint ha veszett lennél.
- Őszintén?
- De igazából nem számít - ráztam meg a fejem.
Cassonak egy halvány, hitetlen mosoly jelent meg az arcán, és mondjuk elfordította a fejét, az alig látható gödröcskék elárulták.
- Na jó, mondd el - kértem meg, mire egy pillanatra rámnézett, majd a kormány irányába, előre fordította a fejét és egy hatásszünet után megszólalt.
- Nem hiszem el, hogy beleállsz ebbe, főleg azután, hogy pont ilyen miatt egyszer már szakítani akartál - mondta őszintén.
- Azóta eltelt majdnem fél év.
- Az előtt meg három, hogy megtörtént.
- És most épp azért csinálom, hogy ne történjen meg mégegyszer - magyaráztam.
- Hihetetlen vagy - látta be rámpillantva, mire elmosolyodtam, és inkább eltereltem a témát.
- És, hogy tetszik ez a hely? - kérdeztem körbepillantva.
Fák, fák, bokrok, fű, fák, fák, és egy graffitis pad. Nagyjából így tudnám körülírni, de nyugodt volt, pont tökéletes egy lelkizéshez.
- Elképesztő - döntötte hátra a fejét a támlának - De valahogy most nem nagyon érdekel, bocs.
- Ejnye - ciccegtem - Biztos nem akarsz sírni egyébként? Még mindig van zsepim, nem is egy. Tudod, felkészült játékos vagyok.
- Az biztos - értett egyet.
És tudtam, hogy ez után is tudna mit mondani, csak magában tartja, mint az utóbbi időben szinte az összes érzelmét, úgyhogy picit megrázva a fejem, felé fordulva megszólaltam.
- Ezt a sírós dolgot igazából azért mondtam, hogy fakadj ki. Jó, tudom, lehet, hogy nem nekem kéne magyaráznom arról, hogy ne fojtsd magadba a dolgaidat, mert csak felemészt és sokkal nehezebb, de talán épp ezért mondhatom mégis, tapasztalat alapján. Higgy nekem, hogy könnyebb, és azért vagyok itt, hogy nekem elmondhasd. Én is nem egyszer kifakadtam már neked, szerintem most te jössz - simítottam meg a kezét mosolyogva.
- Tényleg felcserélődtek a szerepek - jegyezte meg zavartan elnevetve magát, majd megdörzsölte a homlokát - Igazából, szar az egész - kezdte őszintén, majd összeszedte a gondolatait, és egy kicsivel később folytatta - És sok egyszerre. Lehet, hogy amúgy jobban bírnám, ha nem egy időben lett volna ez, meg még a hétvégén veled, de ez így tényleg kurva sok - vallotta be.
Őszintén megnyílni más előtt nem nehéz, csak a legtöbben (köztük én is) a kezdésnél torpannak meg, nehezebbnek tűnik akkor, mint valójában, de ha ezen túllendültünk, általában már jön magától, hogy mit szeretnél mondani, szívből, csak úgy ömlik a szó. Cassonál is valami ilyet éreztem, mert bár keveset beszél az érzéseiről és még ritkábban lelkizik, egy idő után már sokkal gördülékenyebben ment, én pedig alig szóltam közbe, nehogy kizökkentsem.
- Tudod, elég önző, meg minden, de... - nézett rám - Őt elvesztettem, rohadt nehéz, de téged már nem veszthetlek el. Nem bírnám - mondta őszintén - Akkor is, ha elég szarul érintett az a pénteki dolog, ráadásul pont ahol kábé a legsebezhetőbb vagyok, még most is szar, csak rájött ez a nagypapámmal, és... ez egyben kurva sok. Külön is az lett volna, de most, hogy konkrétan egyszerre, a semmiből... fogalmam sincs, ez ennyi, hogy kibaszott sok ez most - túrt a hajába őszintén.
Igazából, ahogy hallgattam Cassot, és az érzéseit, nem tudott elkerülni a gondolat, hogy a végén nekem lesz szükségem azokra a zsepikre.
Sokat beszélgettünk, lelkiztünk, tök őszintén, és ezalatt tudatosult, hogy ez már elképesztően hiányzott kettőnknek, hogy "elszökve" ketten, a világ elől, ahol senki nem zavar, nincsenek elvárások, vagy kötelességek, egyszerűen csak beszélgessünk egyet, nem kell feltétlenül világmegváltó dolgokról, a jövőről, és még csak ugyanazt se kell gondolnunk, egyszerűen csak annyit, hogy mi van bennünk, hogy mi nehéz, és valószínűleg ezzel mindkettőnknek könnyebb lett.
- Köszönöm, hogy elmondtad - tűrtem egy hajtincsemet a fülem mögé.
- Én is - mondta.
- Szeretlek.
Cassonak egy szinte észrevehetetlenül halvány, akaratlan mosoly jelent meg az arcán.
- Én is - pillantott rám újra, majd egymáshoz hajoltunk, és igazából tippem sincs, ki csókolt meg először kit, de nem is számít.
Az viszont biztos, hogy tényleg elképesztően hiányzott.

Mai nap - 5/?: abba kéne hagynom ezt az értékelgetést, soha nem tudok mit írni.
************************************
Ide is volt egy jó ötletem valamikor, hogy mit írhatnék, de elfelejtettem, úgyhogy majd legközelebb😂