Egy pillanat, és elengedhetsz | "Deja vu..." - 3. évad

31. Rajz

Október 20. (péntek)
Rajzverseny.
Az imádott rajztanárnőnk utasítására muszáj voltam magamra ráncigálnom az ünneplőmet, ami miatt gyakorlatilag mindenki értetlenül nézett rám a suliban, de mindegy.
Második óra - matek - előtt megkértem Lilit, hogy írja fel nekem a házit, meg nagyjából az órait, majd lesiettem az aulába, ahol a rajzversenyesek már szépen gyülekeztek.
Kilenckor felszálltunk a kisbuszra, majd elindultunk a helyszínre.
Az egyetlen személy, akit (nyilván Laun kívül) ismertem, az Lotti volt, úgyhogy az út alatt mellette ültem.
- Amúgy min vesztetek össze a bátyámmal? - kérdezte, amikor már nem igazán volt más témánk - Csak mert vele nem lehet ilyenekről beszélni - tette hozzá.
- Semmi különös - ráztam meg a fejem. Jobbnak láttam Cassot nem szidni a saját húga előtt. - De hamar kibékültünk, szóval most már el van felejtve - mosolyodtam el.
- Értem - bólintott - Olyan vagy, mint Roli - nevetett fel.
Fogalmam sincs, kitől hallottam utoljára Casso "Roli" megszólítását, úgyhogy jót mosolyogtam magamban.
Mert nyilván, Casso családja (és a nem gimis ismerettségi köre) még mindig Rolinak hívja, sulis becenév ide, vagy oda, de hát na, akkor is szokatlan. :)
Amikor végre valahára megérkeztünk a helyszínre, beregisztráltunk, majd felmentünk a megfelelő terembe.
Természetesen a tizenegyedikesek a legfelső emeleten voltak, csak hogy legyen minek örülni. Hurrá, éljen a lépcsőzés.
Szépen elhelyezkedtem a számomra kijelölt széken, elővettem az ecseteimet, és a többi kelléket, majd vártam, hogy történjen végre valami.
Negyed óra türelmes várakozás után valami tanár köszöntött minket, elmondta a verseny szabályait, kiosztotta a rajzlapokat (sajátot nem használhattunk valamiért), majd pontban tizenegykor elkezdhettük az alkotást.
Az előző két napon már szinte teljesen begyakoroltam mindent a mai napra, hogy mit hogy akarok, hogy ne itt gondoljam meg magam hatszázszor, meg amúgy is tökre beleéltem magam az alkotásba, úgyhogy az idő letelte előtt fél órával már elégedetten adhattam be az alkotásomat.
Csak azért, hogy utána harminc percen keresztül unatkozhassak a teremben, ugyanis a tanárok voltak szívesek nem kiengedni, mert "a ki-be mászkálásom megzavarhatja a versenytársaimat". Szuper.
Amikor végre kiszabadultam a teremből, megkerestem Lottit, majd együtt elmentünk ebédelni a suli konyhájába.
- Ez nem ér, nálunk sokkal rosszabb a kaja! - panaszkodott Lotti.
Igaza van egyébként.
Ebéd után kaptunk egy kis szabadidőt, amíg a zsűrik meghozzák a döntést, úgyhogy addig Lottival elbeszélgettünk.
- Gyertek be, mindjárt kezdődik az eredményhirdetés - szólt Lau, mire feltápászkodtunk a padról, és a flitteres felsős rajztanárunk után mentünk.
Lottival kerestünk két szabad széket, majd vártuk, hogy a zsűri elkezdje a dögunalmas beszédet.
- Meg kell mondanom, idén borzasztó nehéz dolgunk volt a zsűrizésben, nehezebb, mint eddig bármelyik évben, hiszen annyi gyönyörű mű született, hogy szívünk szerint mindannyian elsők lennétek, de sajnos első helyezettből csak egy lehet. De ne aggódjatok, hiszen az, hogy idáig eljutottatok, már egy óriási eredmény, és igazán büszkék lehettek magatokra! - nézett végig rajtunk az egyik zsűritag mosolyogva.
Szeretem ezeket a kreatív és abszolút nem sablon beszédeket.
Az eredményeket a legkisebbektől (hatodikosok) a legnagyobbakig (tizenkettedikesek) hirdették ki (valahogy gyanúsan sok dobogós született ebből az iskolából...), úgyhogy kényelmesen elhelyezkedtem, mivel nekem még egy darabig várnom kellett.
Jó, igazából nagyon izgultam, mert mégse lenne rossz, ha valami jó kis helyet elérnék, de hát ez van, ilyen egy verseny. :)
- Úristen! - csillant fel Lotti szeme. Nyert a saját évfolyamában (tizedik). :)
Ezután már a tizenegyedik évfolyam következett, úgyhogy a kezeimet összeszorítva feljebb ültem a széken.
- És az első helyezett - vette a kezébe az egyik zsűri az oklevelet - Székely Levendula - mondta a mikrofonba.
Ez az! Elsőőő! :D
Miközben kimentem a zsűrihez, nem volt elég, hogy mindenki engem nézett, még egy zsinórban is majdnem megbotlottam. Szerencsére csak majdnem, úgyhogy vigyorogva átvettem az oklevelemet, meg amiket még kaptam. Jeeee! :)
Visszafele úton ráírtam Cassora, aki tudomásom szerint már otthon volt.
Leni: Megyünk hazafele 😊
Nem sokkal később jött a válasz.
Casso: Oké, hogy sikerült?
Leni: Majd elmesélem 😁
Casso: Szóval nyertél.
Leni: Még nem mondhatok semmit... 😏 hehe
Leni: Amúgy milyen volt ma a suli?
Casso: szokásos
Leni: tehát unalmas?
Casso: mondhatjuk
Leni: Doga volt?
Casso: ja, töriből
Leni: Azon belül?
Casso: valami háborúkxd
Leni: Veled is aztán sokra megyek... 😅❤️
Casso: ez van
Casso: évszámok is voltak az tuti
Leni: Jó, mindegy, hagyjuk. Inkább megkérdezem Lilit😂
Casso: ja, annak egy kicsivel több értelme lett volna xd Hol vagytok amúgy?
Leni: Megnézem
Leni: Százhalombatta
Casso: Akkor még mentek egy darabig
Leni: Sajnos
Casso: Délután átjössz?
Leni: Hát, ha nem zavarok...🥰
Casso: Nyilván azért kérdeztem, mert zavarsz xdd
Leni: Jó, na. Akkor miután hazaértem, átöltözök, és megyek.
Casso: Oké
Casso: Lotti amúgy hanyadik lett?
Leni: Nyert ő is 😊
Casso: "ő is" lebuktál xd
A francba. :)
Leni: Minden évfolyamban nyert valaki
Casso: ebből már nem magyarázod ki magad
Leni: Tényleg nem 😂
Egy darabig még elüzenetgeztünk, de aztán Cassonak mennie kellett, úgyhogy elraktam a telefonom.
A suli előtti buszmegállónál elköszöntem Lautól, majd Lottival együtt elindultunk az Arany utca felé.
Otthon leráncigálgam magamról az utálatos ünneplőmet, majd felvettem valami kényelmeset, és miután elmeséltem Anyáéknak a versenyen történteket, átmentem Cassohoz.
- Szia - mosolyogtam, miközben nekifutásból az említett nyakába ugrottam - Képzeld, nyertem - vigyorogtam, mire Casso felnevetett.
- Ügyes vagy - mondta - Mit kaptál?
- Egy csomó mindent. Áthoztam, mindjárt megmutatom - biccentettem a táskám felé.
- Oké - bólintott, majd közelebb húzott magához, és köszöntésképpen megcsókolt. Aztán újra, meg újra, csak mert egészen egyszerűen képtelenek voltunk abbahagyni. Van ilyen. :)
Mindenkit megnyugtatok, végül azért sikerült elválnunk egymástól, úgyhogy előszedtem az ajándék zacskót, amiben a nyereményeim voltak.
- Szóval - ültem le Casso kanapéjára (mázlista, neki ilyenje is van), miközben magam mellé raktam a zacskót - Kaptam egy halom színes ceruzát, akrillfestéket, egy könyvet a híres festményekről, amit valószínűleg soha nem fogok elolvasni - nevettem fel -, egy tábla csokit, egy bazinagy rajzfüzetet, oklevelet, és eeeegy - nyújtottam el a felsorolásom végét, miközben előszedtem a legjobbat az ajándék zacskóból - érmet! - vigyorogtam - Tök szép - nézegettem büszkén - Neked vannak érmeid?
- Persze - vont vállat.
Gondolom, a vízilabdás korszakából. :)
Mint ha kitalálta volna a gondolataimat, egy kicsit később bekapcsolta a tévét, ugyanis pont megjött a kedvem egy kis filmezéshez, úgyhogy elhelyezkedtünk a kanapén, és megpróbáltunk megegyezni a film kapcsán.
Végül megbeszéltük, hogy először ő választ, aztán utána én, úgyhogy Casso oldalról átkarolta a derekam, én meg a vállára hajtottam a fejem, az egyik lövöldözős jelenet közben pedig megállapítottam, hogy én vagyok a legszerencsésebb lány a világon. :)

Mai nap - 5/5: nyertem! :D