Egy pillanat, és elengedhetsz | "Deja vu..." - 3. évad

✨ Random különkiadás ✨

Sziasztok!
Akkor, mint azt ígértem, hoztam nektek egy ilyen különkiadást, ha érdekel, olvassatok bele, remélem tetszeni fog.
Most előre leszögezem, hogy ezeknek a történeteknek a többsége cselekményben teljesen eltér az eredeti történettől (ezeknél "változat" szóval jelezni fogom külön), a többi csak más idő/szemszög, időrendi sorrendben.
A fejezetek előtt nem fogom mindig lelőni a "poént", éppen csak annyit írok le nektek majd, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy érthetőek legyenek.

Kellemes olvasást! ❤️
****************************************
[Első fejezet - Leni szemszöge, nyolcadik osztály]

Amikor ma reggel megszólalt az ébresztőm, meglepően hamar ki tudtam kelni az ágyamból, majd készülődni kezdtem.
A ruháimat már tegnap előkészítettem, a táskámat is bepakoltam, úgyhogy így jóval több időm volt a fürdőben megcsinálni a hajam (még az előző hétvégén megtanultam egy tök jó hajbesütős módszert hajvasalóval YouTube-ról), és egy nagyon kevés rutin-sminket dobni magamra, ami szokás szerint kimerült a szempillaspirálban és a korrektorban a szemem alatti karikák eltüntetésére.
Viszonylag normális időben kész lettem, úgyhogy elköszöntem a családom három tagjától (Anya, Apa és a nővérem), megsimogattam búcsúzóul Smaragdot, a cicámat, és felkapva a táskám, kimentem a buszmegállóba.
A megállóban ráérősen leellenőrizem, hogy biztos nálam van-e a bérletem, majd a buszom érkezésekor felpattantam a járműre és elfoglaltam a szokásos helyem.
A buszút alatt átolvastam a törit, majd amikor átszálltam metróra és majdnem megbotlottam a mozgólépcsőn, felhívtam a legjobb barátnőmet.
Ha nagyjából egyszerre érünk a metróhoz (csak ő két megállóval később száll fel), be szoktuk várni egymást, és akkor együtt megyünk a suliig.
- Akkor jössz a következő valamelyikkel? - kérdezte Márti a telefonban.
- Igen. Addig ne tegyük le, és akkor majd mondom, hogy melyikre szállj fel. Egyébként a metró végén vagyok.
- Okés, már megyek is át - mondta - Amúgy ma írunk dogát fizikából?
- Aha, meg töriből is - bólintottam - Tanultál?
- Nem, semmit nem tudok. Meg fogok bukni! - fakadt ki hirtelen - Hogy megyek így Amerikába? - esett kétségbe, mire egy furcsa mosolyra húzódott a szám.
Igen, Mártiék nyáron Amerikába költöznek, fogalmam sincs, mennyi időre, amit én nagyon nem akarok, mert ő gyakorlatilag az egyetlen barátnőm, de nyilván van okuk rá. Csak már most hiányzik.
Nem akarom, hogy elmenjen. :(
- Sziaaa - ugrott a nyakamba, amikor felpattant a metróra, mire mosolyogva visszaöleltem, majd szokás szerint sztorizni kezdtünk.
- Kovakőnek új képe van instán - meséltem vigyorogva.
Kovakő igazából Ákos kódneve, ami a vezetéknevéből (Kovásznay) ered, és csak akkor nem használjuk, ha biztosak vagyunk benne, hogy nem hall minket senki. Ezen a metrón viszont elő-elő szoktak fordulni iskolába járó diákok, szóval jobb félni mint megijedni alapon itt nem hívjuk a rendes nevén.
- Miii, és én hogyhogy nem láttam eddig? - pislogott, majd közösen megnyitottuk az instát a telefonomon.
- Tegnap este rakta ki - mondtam, majd pironkodva gyorsan rákerestem Ákosra - Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? - kérdeztem suttogva, letörölhetetlen mosollyal az arcomon.
A fotó egy fekete-fehér filterrel ellátott tükörszelfi volt, amin egy fehér rövidujjúban volt, ami tökéletesen megmutatta, hogy milyen sportos, a szép szemei megcsillantak a vaku fényétől, az arcán lévő mosoly pedig... ahhhw, leírhatatlan.
A képen pedig egy csomó jelölés, rengeteg like és komment, de ezen már meg sem lepődöm.
- Mutiii - kérte el Márti a telefonom, majd ránagyított a képre - Várj, amúgy nem tükröződik a... - fordult hátra az ablakhoz, ami mögött feketén sötétlett a metróalagút fala.
Ekkor vettük észre, hogy természetesen minden visszatükröződött, így a többi utas (ha figyeli) láthatta, hogy mit nézzünk.
- Kapcsold ki gyorsan! - kaptam oda, majd inkább elraktam a telefonom.
Hálistennek senkit nem ismertünk a környezetünkből, csak egy hatodikos, vézna fiút látásból. Huh.
Amikor megérkeztünk a suliba, az első óránk angol volt, és Mártival két külön csoportban vagyunk, úgyhogy ideiglenesen elköszöntünk egymástól, ő maradt az osztályteremben (neki ott van az órája), én pedig átmentem az angol nyelvi előadóba.
- "Oké, csak nyugodtan, és ne feltűnően" - mondtam magamnak a gondolataimbam, amikor észrevettem Őt a terem ajtajánál a haverjaival (sok van neki, most éppen Krisztiánra és Gerire gondolok).
Annyira jól néz ki, annyira tökéletes, annyira menő, én pedig annyira, de annyira szeretem. Ahhw.
Kifújva magam én is az ajtó felé vettem az irányt, hogy bemenjek.
Kifejleszthetném azt a képességemet, hogy nem jövök zavarba mindig, ha a párméteres körzetemben van, vagy úgy általában, ha látom.
Szorosan Ákosék mögött mentem be a terembe, miközben ők valószínűleg észre sem vettek, majd a helyem mögötti padban csoportosultak tovább (Ákost mögém ültették még az ősszel), így feszengve ültem be teljesen egyedül a helyemre.
Jobb dolgom nem volt, úgyhogy úgy csináltam, mint aki a szavakat nézi át a füzetéből, de közben igazából a mögöttem zajló beszélgetésre figyeltem.
A fiúk épp videochaten beszéltek valakivel, akit nyilván nem ismertem, meg annyira nem is érdekelt, de egészen biztosan közeli haverja Ákosnak. Mindegy, azért figyeltem.
- Hallod - röhögött fogalmam sincs ki a vonal másik végén - Legközelebb, ha instán önimádsz, most már le a tükrödet, kicsit szétbasztad tegnap a látásom.
- Menj már, fényesebb a tükröm, mint az életed.
- Annál nem nehéz, haver - hallottam a telefonból továbbrasetudomki szórakozott hangját, mire Ákos is elröhögte magát.
Geri és Krisztián igazából csak dísznek voltak ott, vagy fogalmam sincs, de kábé végig Ákos beszélt a haverjával.
- Rolanddd, tedd el azt a telefont - utánozta ezek szerint Roland derűsen valami tanárnő vékonyka hangját, aki ezek szerint rászólt a sulijában a vonal túlsó végén, mire Ákos felröhögött.
Roland végül nem tette el a telefont, de a történet további részéről lemaradtam, ugyanis Léna az osztályomból odajött hozzám, hogy lemásolhatja-e az angolházimat.
Amikor becsöngettek, és megérkezett az angoltanárnőnk, köszöntünk, meg minden, majd egyesével fel kellett mondani azt a szöveget, amit meg kellett tanulnunk mára.
Én hálistennek ötöst kaptam, de ez nem lényeg.
- Ákos - szólította fel a tanárnő a mögöttem ülő srácot, mire akaratlanul is elpirultam a neve hallatára.
Ákos ráérősen felállt, elmondta az első két mondatot, amit előtte meghallgatott a többiektől vagy hétszer, majd lazán megkérdezte:
- Ennyit tudok, elég a ketteshez?
Elfojtott mosollyal az arcomon hajtottam le a fejem és kezdtem tanulmányozni a kezemben tartott tollamat, nehogy lebukjak, azonban a tanárnő nem értékelte ennyire Ákos (badass) megnyilvánulását, csak közölte, hogy nem, mit képzel, és hogy egyes.
- Oké - ült vissza Ákos a helyére röhögve, majd lepacsizott Gerivel.
Imádommm. <3
Utolsó óra előtti szünetben lennt voltam Mártival az udvaron és a padokon ülve néztük a focizó fiúkat (én jobbára csak egy személyt).
- Annyira nem akarok elballagni - jegyeztem meg, miközben a májusi, lágy tavaszi napsütésben sütkéreztettem az arcom, mire Márti szó nélkül bólintott.
Ahogy ezt megállapítottam, egyből Ákosra tévedt a tekintetem, aki épp valami nagyon jó gólt lőtt, mosolyogva hagyta, hogy a többiek éljenezzék, beletúrt a világosbarna hajába, nekem pedig azonnal belemart a szívembe az érzés, hogy Istenem, ő is mennyire fog hiányozni.
Egy szerelmes sóhajtás kíséretében futtattam végig az agyamban, hogy minden bizonnyal úgy fogunk elválni egymástól, hogy oké, a létezésemmel még épphogy tisztában van, mert osztálytársak vagyunk, angolból is csoporttársak, meg egy csomószor osztottak már be kettőnket páros munkára, de fogalma sincs róla, hogy mit érzek iránta.
És nem, tényleg nem tudom, mi ütött belém akkor, de mindenesetre egész következő órán ezen kattogott az agyam, így amikor kicsengettek és a péntek örömére mindenki ezerrel hagyta el az iskola épületét, Ákos után szaladtam, és egészen az udvarig követtem, mivel valószínűleg nem vette észre, hogy a nyomában vagyok.
Mint kiderült, a kulacsát hagyta ott előző szünetben, és azért jött vissza, úgyhogy amikor felvette a focipálya melletti padról és megfordult, kicsit meglepődött, hogy a semmiből odatermettem elé.
Egy lélek nem volt akkor még rajtunk kívül a környéken, úgyhogy bár eszméletlenül zavarban voltam, megkérdeztem:
- Van egy perced?
Ákos értetlenül megnézte az időt a telefonján. Gondolom, nem értette, mit akarhatok tőle, de igazából ezért nem hibáztatom.
- Mondd - biccentett, erősen azt az érzést keltve bennem, hogy huh, megszánt, kaptam egy percet az életéből, akkor essünk túl rajta.
- Köszi. Nem akarlak sokáig feltartani, biztos sietsz, gyors leszek, ígérem. Szóval... - kezdtem bele a világ legnagyobb zavarában, teljesen összeszedetlenül (annak ellenére, hogy előtte negyvenöt percen keresztül fogalmaztam magamban a szövegem) - ...ugye már nincs sok hátra, hogy ide járunk, osztálytársak vagyunk, meg ilyenek, úgyhogy tudom, hogy ez most furán fog hangzani, de... - Ákos közben alig feltűnően körbenézett és fáradtan felsóhajtott, ami nem kicsit összekavart, szóval még gyorsabban próbáltam folytatni -... függetlenül attól, hogy tudom, hogy nem beszéltünk sokat, sőt, azért mégis szeretném, ha tudnád, hogy... - nem, ez így nagyon hirtelen lesz kibökve, nem jó, nem jó -... hogy amióta az osztálytársam vagy, én mindig próbáltam kedves lenni, akkor is, ha nem mindig mertem, mert valahogy mindig fontos voltál nekem, és nem is várok tőled semmi különöset, csak szeretném, ha tudnád, hogy... hogy...
Össze-vissza hebegtem, rá se mertem nézni, majd végül nagy erőt vettem magamon, és kimondtam.
- Szeretlek. Egy jó ideje.
Igen, igen, nem tudom, hogy ez mi volt, hogy hogy sikerült ilyen bénán, meg hogy úgy egyáltalán, mi lelt.
Kínos volt, ég is a fejem miatta, de ami ezután történt, az örökre eltört bennem valamit.
Ugyanis Ákos egyszerűen csak egészségesen pofán röhögött, én pedig csak álltam ott vörös fejjel a sírógörcs határán a megaláztatástól földbe gyökerezett lábakkal, azt várva, hogy hagyja abba. Szörnyű volt.
- Még valami? - kérdezte félvállról, miután kiszórakozta magát.
- Csak annyit akartam még, hogy... - töröltem meg a szemem -...hogy remélem jól fogod érezni magad az új sulidban. De igazából mindegy, nem akarlak feltartani - hajtottam le a fejem teljesen megsemmisülve - Ennyit akartam.
- Oké - hagyta rám, majd hanyagul intett egyet és otthagyott az udvaron.
Még láttam, ahogy a suli előtt csatlakozott a haverjaihoz, akiknek vigyorogva mondott valamit, ők pedig mindannyian rámnézve elröhögték magukat, itt pedig már nem bírtam tovább, csak leroskadtam egy padra és kitört belőlem a zokogás, keservesen és fájdalmasan.
Márti ott talált rám.
- Már mindenhol kerestelek, mit csi... - kezdett el kérdezősködni, majd észrevette, hogy sírok, és azonnal leült mellém - Jézusom, Lencsi, mi történt?
- Miért vagyok ennyire idióta? - zokogtam fel teljes önkívületi állapotba esve, majd levegőért kapkodva ránéztem egy pillanatra - Ko... kova...
- Mi történt Ákossal?
- Be... beva... be-vall-lott-tam ne... kihi - sírtam el magam mégjobban, szaggatottan kapkodva a levegőt, mire azonnal átölelt, én pedig semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy hogy lehettem ekkora idióta, hogy megtettem.
Nem is tudom, mit gondoltam.
Annyit tudok, hogy elképesztően fájt, és szilánkosra összetörte a szívem egy örök életre. Ákosra nem haragszom, miért is kellett volna máshogy reagálnia, de magamra már annál inkább.
Azt hiszem, ez örökké tanulság marad nekem.
**************************************
[Második fejezet - Leni szemszöge, gimi előtt ~ VÁLTOZAT]