Sikertelen terv [Amerika Kapitány ff.] S.R.

17. Feloldódás

-Szóval mi szél hozta erre? -kérdezte Steve, ahogy megállt előttem és összefonta mellkasa előtt a kezét.

-Én...Ne haragudjon. Nem akartam magára nyitni. Nem gondoltam, hogy...

-Nem kell magyarázkodnia. -enyhült meg az arca- Nem történt semmi olyan. Utoljára elmondom, hogy előfordul semmi baj, de legközelebb örülnék, ha megvárná amíg ajtót nyitok. -mosolyodott el kínosan és újra pirosodni kezdett mindkettőnk feje. A Kapitány arca egy kis idő után a szokásos komorrá váltott. -Tehát?

-Hát...én csak... -kezdtem dadogni össze vissza. Mi a fene van velem? Miért nem vagyok képes normálisan beszélni? -Én... -ez nem megy. Hangosan fújtam ki a levegőt.

-Történt valami? -változtak át szemei aggódóvá.

-Tudja...Engem csak...érdekelt miért ment ki olyan hamar a teremből. -amint végigmondtam hatalmas megkönnyebülés járta át a testem. Nem tudom miért megy ez ennyire nehézkesen. A Kapitány csak fújt egy nagyot, majd hátat fordított nekem és leült az ágyra. Én továbbra is az ajtónál állva figyeltem minden egyes mozdulatát.

-Nem is tudom hogyan magyarázzam el, hogy ne sértsem meg vagy ne nézzen teljesen önzőnek. -egy kis szünetet tartott, ameddig gondolkodott szavain. -Szóval velem ez volt az első ilyen, hogy úgy éreztem megaláznak. -szemeim elkerekedtek és csodálkozva néztem őt. -Ne értse félre, nem mintha nem tudnám kezelni vagy bármi, csak nem vagyok hozzászokva, hogy valaki mást dicsőítsenek. Nem szeretek középpontban lenni, de... -hagyta abba és újra gondolkodóba esett. -Nagyon ügyesen harcolt és minden tiszteletem a magáé amiért földre vágott, de eléggé rosszul esett, hogy ez mindenkinek ennyire tetszett.

-Őszintén, valahogy sejtettem, hogy ez áll a dolgok mögött. -csóváltam és hajtottam le a fejem. -Remélem elhiszi, hogy nekem sem volt semmi fogalmam arról, hogy miért örülnek ennyire. Sőt inkább bosszantott, hogy a francba...

-Vigyázzon! -szólt rám. Én csak felhúztam a szemöldökömet kijelentésére, de megpróbáltam nem törődni vele.

-Inkább bosszantott, hogy a csudába -erre a szóra elhúztam a szám, mert nem álltak hozzám a legközelebb a szép szavak. -Hogy a csudába gondolhatták komolyan. Elhiheti, hogy nem mosolyogtam egy cseppet sem az üdvözléseken és még a sikeremnek sem örültem, amiért legyűrtem magát. Inkább elhúztam a szám, arra gondolva, hogy ez mégis hogy történhet meg.

-Aztán eszembe jutott Peggy... -folytatta mondanivalóját, mintha én meg sem szólaltam volna. -Hogy ő is nőként volt benne ezekben. Természetesen Natasha-nál és Wanda-nál is eszembe jutott, de maga túlságosan erős személyiség. Ahogy harcol...a mozdulatai...ekkor kiszámíthatóak, ugyanakkor kiszámíthatatlanok. Nem tudom, hol tanult meg harcolni, de elismerésem. De azért van még mit gyakorolni.

-Ha nem sértem meg a kérdéssel, akkor ki az Peggy? -néztem rá. Sóhajtott egy nagyot, majd felnézett rám. Kék íriszeit az enyémekbe fúrta és furcsálló tekintettel meredt rám.

-Nem sért meg. Majd egyszer elmondom. -mosolyodott el szelíden. Tudta, hogy ez a "mi" szavunk. Tekintetében a fájdalom csillant fel és a bánat, amit egyből észrevettem.

-Esetleg, ha van kedve és valakivel beszélne én szívesen meghallgatom. -rántottam óvatosan az egyik vállamon. Magam is meglepődtem ezen a kijelentésen, hisz' semmit nem tudok róla. Azt sem tudom valójában kicsoda és milyen múltja van. Hogyan is tudnék így neki segíteni.

-Köszönöm, ez kedves. -mosolygott továbbra is szelíden és bűnbánóan. -Esetleg valami más? -nézett újra szemeimbe.

-Igazából csak ezért akartam megkeresni.