Sikertelen terv [Amerika Kapitány ff.] S.R.

34. Célpont

Nem is telt el sok idő és már jött is vissza két tálca kajával.

-Álomszuszék! Meghoztam a kaját. -hadarja, utalva arra, hogy én közbe a hasamra feküdtem és pihentettem a szemeim.

-Azt hittem csak én eszem.

-Én is éhes vagyok ám. Netán sajnálod tőlem?

-Hát rajtad legalább van valami. -nevetek egy aprót, majd lehajtottam a fejem.

-Neked is jó alakod van. -kijelentésére felkapom a fejem és tudom, hogy az arcom most felvett egy kisebb piros színt. Felkeltem a fekvő helyzetemből és magamhoz húztam az egyik tálcát. Steve leült velem szemben és ő is enni kezdett.

-Ezt megtudnám szokni mindennap. Problémák nélküli, nyugodt reggelek. -szökött ki a számon, a legelső gondolatom.

-Én is. -válaszolja nyugodtan.

A további percekben csendesen fogyasztottuk el a kajánkat, majd mikor végeztem felálltam. Fogtam a saját tálcámat és az ajtó felé kezdtem sétálni, de Steve gyorsan kipattant az ágyból és még lenyelve az utolsó falatot, állt elém. Értetlenül néztem fel rá. Kivette a kezemből a tálcát és lerakta az ágyra, majd visszajött hozzám.

-Steve! Mit művelsz? -kérdezem tőle.

-Esély.

-Hogyan? -kérdezek vissza értetlen, mert olyan korán van, hogy képtelen vagyok felfogni mire akar kilyukadni.

-Egy esélyt.

-Mire? -kapkodom a tekintetem a háta mögött lévő fal és a szeme közt.

-Ránk. -nyögi ki, mire én belekövültem a pozíciómba. Csak néztem fel a szemeibe és nem tudtam mit reagálni. Csend állt be közénk, amiben biztos vagyok, hogy nem én fogom megtörni. -Kérlek. -a torkomban keletkezett gombóctól képtelen voltam megszólalni. A szívemre egyszerre mázsás súly és megkönnyebbülés esett.

-Én... -kezdtem volna bele, de nem tudtam befejezni.

-Tudom, hogy mit gondolsz. De had próbáljuk meg. És ne mondd azt, hogy semmit nem érzel irántam, mert tudom, hogy nem igaz. -továbbra sem mondtam semmit. -Az este is...Hallottam, hogy kalimpált a szíved.

-De...

-De? Mi de? Csak azt ne mondd, hogy nem lehet.

-Steve... -halkult el a hangom- Öhm...Adj időt. -kerestem a megfelelő szavak után, de ezt láttam a jó döntésnek. Természetesen egyből igent mondtam volna neki, de átkellett gondolnom azt, hogy milyen következményekkel járhat, ha felvállaljuk magunkat.

-Mennyit? -kérdezi és csak kettő dolgot láttam a szemében. A fájdalmat és egy aprócska örömet. Szinte megtört belülről ez az érzés.

-Nem tudom. -bököm ki az igazat. -Talán egy hetet.

-Rendben. -sóhajt egyet. -Kivárom. -bólintott komoran.

-Ne haragudj, csak...

-Nem kell magyarázkodnod. Gondoldd át. -ment az ágya felé és kezébe vette mindkettő tálcát. -Remélem ízlett a reggeli.

-Igen. Köszönöm. -válaszoltam csendesen, majd kiment a szobából és én is követtem. Ő lement a konyhába és pedig fel a saját szobámba.

Amint magamra csuktam az ajtómat és nagyot sóhajtva fordultam meg, ijedten kaptam újra a kilincs után, mert egy nem várt személy tartózkodott a szobám sarkában. A férfi éppen a kezem mellett lőtt a falba és nekem szó szerint kihagyott a szívem egy ütemet.