Sikertelen terv [Amerika Kapitány ff.] S.R.

53. Újra meglátogatott

-Hmm? -ráncoltam össze a szemöldökeimet és egyből a szemeit kezdtem keresni.

-Hiányzol. -ismételte el újra.

-Jól hallottam, hogy Steve Rogers, Amerika kicseszett Kapitánya azt mondja nekem, hogy hiányzom neki? -kérdésemre csak bólintott, de komoly arccal nézett rám. -Hát ez... -kerültem ki, hogy ne essek újra össze. Leültem a szobában lévő fotelbe és megfogtam a fejemet. Szédülni kezdtem. -Én... -kezdtem átkerülni valami idegen sokkos állapotba úgy, hogy fogalmam sincs miért van ez. -Én ezt nem... -hüledeztem tovább.

-Minden oké? -lépkedett közelebb, de a szabad kezem felemeltem, hogy maradjon ahol van. Egyből vette a célzásom és megállt.

-Nem. Azt-azt hiszem, hogy nem vagyok jól. -kaptam a mellkasomhoz és erőteljesen lihegni kezdtem. Ez már annyira nem vált be, mert Steve kapásból odajött hozzám és leguggolt elém. Megfogta a kezemet.

-Hogyan segítsek?

-S-sehogy. Ezt meg kell beszélnünk. -vettem ki a tartásából a már remegő kezem.

-Nem. Az ráér. Előbb neked kell segíteni.

-Mi van azzal, hogy mi nem illünk össze? -tértem egyből a lényegre.

-Ezt majd később megbeszéljünk. Most oda kell vigyelek Bruce-hoz. -jött hozzám közelebb, de én elhúzódtam.

-Rogers! Válaszolj a kérdésemre! -szóltam rá határozottan. Egyből vette a lapot és igaz nem valami nyugodtan, de válaszolt.

-Sokat veszekszünk, de attól hiányzol.

-És még csodálkoztál mikor azt mondtam, hogy nem fog sokáig tartani.

-Ne mondd ezt. Még megpróbálhatjuk mégegyszer.

-Mégegyszer? -hebegtem- Én belédszerettem, de attól félek, hogy ennek itt nincs biztos jövője.

-Szeretsz engem? -emelkedett meg mindkettő szemöldöke.

-Igen, Steve! Basszameg! Szeretlek! -gyűltek könnyek a szemembe.

-Én... -kezdett most ő habogni.

-Bucky? -komorultam el.

-Tessék?

-Mi van most Bucky-val? Hol van most?

-Nessa... -suttogta a nevem. Olyan jó volt hallani, ahogy kimondta a nevem.

-Rogers! -kiabált Tony- Most azonnal engedd ki a lányt vagy nagyon megbánod! Mindent látok, ami bent történik szóval haladjál!

-Ne most, Tony! -mordultam rá a férfire, szinte olyan hangnemben, mint valami állat.

-De...

-Kuss! -csitítottam le az ajtó mögött állót. Biztos voltam benne, hogy erre megszeppent. Egy minimális ideig csend volt, majd hozzáfűzte.

-Tücsike, ha így beszélsz velem, akkor magadnak veszed meg az ajándékod. -fenyegetőzött.

-Válaszolj a kérdésemre Rogers!

-Elküldtem a városba bóklászni. -hajtotta le a fejét- Csak aludni jön vissza. -nem tudom miért hatott ez meg annyira, de már utat is törtek maguknak a könnyek. Talán egyszerűen csak képtelen voltam elhinni és feldolgozni azt, hogy Steve egy olyan embernek segít, aki bántott. -Sajnálom. -döntötte homlokát a mellkasomnak, ami szaporán emelkedett fel és le. Nagyon haragudtam Steve-re, de olyan szar helyzetben voltunk. Szükségem volt rá, mint lelkitámasz, de a folytonos veszekedések nem hiányoztak. -Meg kell értened. Ő volt a legjobb barátom. Nem hagyhatom, hogy... -befejezni azonban nem fejezte be, mert én átkaroltam a fejét és a könnyáztatta arcomat a hajába bújtattam. Nem tudtam rá mit mondani, igazából csak magamban akartam szenvedni. A testem rázkódni kezdett a hüppögéstől, mert nem akartam, hogy halljon sírni. Mindennél jobban szükségem volt rá, még ha ezt féltem is bevallani.