Sikertelen terv [Amerika Kapitány ff.] S.R.

65. Mostmár biztos

Megszületett.

Megszültem.

Megszületett a közös gyerekünk Steve-el.

Éppen a karomban tartom és öröm könnyeket hullatok, ahogy szemeibe nézek, amik teljesen olyanok, mint Rogers-é.

-Tiszta apád vagy! -simítok ujjammal az arcára, ahogy kihullik mégegy könnycsepp.

-Szerintem rád jobban hasonlít. -jön be Steve és nyújtja a karját, hogy átvehesse a kicsit, akit én boldogan adok át neki.

-Nézd a szemeit. -simítom kezem az alkarjára, amiben tartja a pöttömöt. -Tisztára te vagy.

-Te jól vagy? -néz rám csillogó szemekkel, majd vissza a kicsire. Hajam megcsapzottan áll a fejemen, összetapadva az izzadságtól és a könnyektől.

-Jobban nem is lehetnék. -mosolyodom el újra.

-Pihenj le, jó? -néz rám megint egy pillanatra. -Addig elviszem a kis Aurora-t.

-Mi? -ráncolom össze a szemöldökeim. -Ne vidd el. Maradjatok itt.

-Nem tehetem. El kell vinnem.

-De mégis hova? -kérdezem, de hirtelen esek bele az ágyba, ahogy a gépek őrülten csipogni kezdenek.

-Mi a baj? -kapja rám a tekintetét Rogers. Az állapotom nem javul és csak rosszabb lesz. -Natasha! -üvölti a férfi, majd a nő nem sokkal később be is lép a szobába. -Fogd és vigyázz rá. -adta át neki a babánkat.

-Natasha! Ne vidd el! -kiabálok én is, de az ajtó már rég becsukódott a vöröske mögött.

-Nyugodj meg, minden rendben lesz! -lép mellém Steve és kezei közé veszi az én mancsaimat.

-Miről beszélsz és hova vittétek a lányunkat? -kezdtem kiakadni, de a fülem már nagyon fájt a sok csipogástól.

-Mi történik vele, Bruce? -szól rá határozottan Steve.

-Nem tudom, de félek, hogy nemsokára... -válaszolja a doki, de nekem már csak sírni maradt erőm.

-Nessa! -szólt egy hang- Nessa! Ébredj! -kezdett rázni egy idő után. Hirtelen vágódtak ki a szemeim, ülten fel és pillantottam meg Steve-et, magam mellett. Mindössze csak lihegni volt már erőm és megfogni a valóságban is könnyáztatta arcomat. Anyira valóságos volt az egész! -Rossz álom? -kérdezte.

-Nem tudom. -emeltem rá a szemeim, és haraptam be az alsó ajkam, hogy visszafogjam a sírást. -Jó is volt meg nem is.

-Akarsz róla beszélni? -csúszott közelebb, ahogy megsimította a felkarom, de én csak határozottan csóválni kezdtem a fejem. -Gyere ide. -húzott magához közelebb, majd körém fonta hatalmas karjait.

-Volt valóságalapja. -lábadt könnybe megint a szemem.

-Micsoda? -kérdezett vissza.

-Nem mondhatom el. Biztosra kell mennem. Ne haragudj. -bújtattam arcomat a mellkasába jobban. -Csak maradjunk így, hogy megnyugodjak. -szorítottam fülem a szívéhez.

-Bármit, hogy jobban érezd magad. -nyomott egy hosszú puszit a fejemre, majd arcát a hajamba bújtatta.

-Annyira sajnálom.

-Mit?

-Hogy felébresztettelek. Biztosan csak nemrég értél vissza és bújtál ágyba. -magyaráztam meg.

-Dehogyis! Ezért miért haragudnék?

-Mit mondott Fury? -tértem a következő dologra.

-Újabb tomboló videót találtak Buck-ról, de biztosítottam róla, hogy az nem ő volt.