Sikertelen terv [Amerika Kapitány ff.] S.R.

36. Még mindig áll az egy hét

-Jól hallottad. -némultam el.

-Biztos vagyok benne, hogy tévedsz. -rázza a fejét. -Azóta elvitték máshova és biztonságban van.

-Steve. Kérlek ne nézz hülyének. Tudom, hogy ő volt az.

-Honnan tudhatnád biztosan?

-Mert tudom.

-Dehát el van zárva! -csattan fel és szinte látszik az arcán a düh és a kétségbeesés.

-Akkor megszökött. -mondom ki tök nyugodtan.

-Nem... -rázza megint a fejét- Az lehetetlen.

-Vagy csak volt egy segítője. Mikor mentél utoljára a SHIELD-hez vagy beszéltél Fury-val?

-Mikor elmondta az akció terveit az estével kapcsolatban.

-Nem lehet, hogy...? -kérdezem félve, miközben rápillantok a mellettem ülőre.

-Arra gondolsz, hogy Fury lett volna a tégla?

-Pontosan. Már az az akció is bűzlött, mert túlságosan gyorsan ment minden. Utána már pedig nem is érdekeltem őt. -egy ideig fontolgatta, amit mondtam, majd felsóhajtott.

-Akkor sem hiszem, hogy ő tette volna.

-De örülök, hogy jól vagy! -ront be az ajtón Clint és már jön is az ágyamhoz és ölelésbe von. -Nagyon megijesztettél.

-Jól vagyok, ne aggódj. -nyugtattam meg, pedig belülről szinte üvöltött, hogy ez nem igaz.

-A tested nem erről árulkodik. -enged el és összehúzott szemekkel néz rám. Ekkor idegesen tekintek végig a testemen. Tele vagyok aggatva néhány csővel, a kezem bekötve, a hasam és a derekam bekötve, a csuklóm borzasztóan fáj és körbe kékes színt vett fel. Azonnal felpattantam az ágyból és kitéptem magamból minden csövet, majd idegesen indultam egy tükröt megkeresni, nem foglalkozva a visszatartó kezekkel és kiabálásokkal. Rövides időn belül találtam egyet, ahol az arcomat is szemügyre vettem. A szemem alatt hatalmas foltok éktelenkednek és a nyakamon halványan látszik a kés lenyomata, amit Rumlow szegezett nekem. Elborzadtam a látványtól és a gyengeségem végett összerogytam a padlón. Térdre érkezve temettem a a tenyerembe a csúnya arcom. A könnyeim utat nyertek maguknak és egy ordítással együtt zokogni kezdtem. A folyosón lévő összes tárgy a körzetemben, összetört, leesett, arébb gurult vagy elhagyta a helyét jó messze.

-Hey! -hallom meg Tony felkiáltását messziről, viszont nem tudtam vele foglalkozni, mert valaki az óvatosabbnál is óvatosabban ölelt át hátulról.

-Nincs semmi baj. -suttogja, mire mégjobban összerogyok és sírva terülök el a hatalmas karok között. -Minden rendben.

-Semmi sincs rendben. -szipogok halkan. Ekkor erősebben von a mellkasához, amiből megérzem az ismerős illatot is. Megszeppenve temetem a fejemet a mellkasába, hogy ne lássa az arcomat.

-Shh... -csitítgat továbbra is.

-Normális életet akarok. Normális kapcsolatot, gyerekekkel. Egy normális gyerekkort, ahol felnőhetek. Egy normális szerető családot. Csak egy normális hétköznapi reggelt. -halkul el a hangom. -Elfáradtam. -jön ki belőlem minden egyszerre. Steve nem válaszol semmit, csak feláll velem együtt és csendesen lépked valahova.

Egy kis idő után, mikor lenyugodtam, felnézek a sötétből és éppen akkor helyez le az ágyára.

-Miért ide hoztál? -kérdeztem.

-Ígérem, ha egy kis nyugalomra van szükséged, itt mindig biztonságban leszel. Ez a szoba éjjel nappal tárva lesz számodra, ha akár egy kis magányra vágynál vagy társaságra. -hálásan pillantottam fel a kéken csillogó szemeibe, majd közelebb hajolt és a reakciómat figyelve, óvatosan egy puszit nyomott a homlokomra. Az ajtó felé indult én pedig értetlenül néztem rá.