Sikertelen terv [Amerika Kapitány ff.] S.R.

43. Már megint Sharon

-Egyébként milyen létfontosságú az a füzet, amin veszekedtetek? -kérdezte Sam a játék közepette. Igen, sajnos sikerült rávennie. Valóban nem lenne jó ötlet, ha én kezdenék el hőst vagy akár féltékeny nőt játszani. Mégis menni akartam és folyamatosan ezen kattogott az agyam. Mégi mi történhet odalent?

-Hmm...? -kérdeztem vissza, mert annyira elvoltam foglalva a gondolataimmal, hogy nem hallottam tisztán a szavakat csak, hogy beszél.

-Ahjj... -tette le a lapjait, nagyot sóhajtva- Mivan veled? Már ez a 7.-ik, hogy kérdezek valamit és sosem figyelsz rám. Min kattognak ennyire azok a fogaskerekek? -támasztotta meg magát a kezeivel a háta mögött. Mindketten törökülésben ültünk, mert az volt a legkényelmesebb pozíció a játékot nézve.

-Túlzottan sokmindenen. -sóhajtottam én is.

-De miért nem kapcsolod ki egy kicsit az agyad? -válaszul csak megrántottam a vállamat. -Szerinted mi lehet lent?

-Most, hogy mondod, lemehetnénk megnézni. -pattantam fel és máris az ajtóhoz siettem, türelmetlenül várva a társam, aki egy tapottat sem mozdult.

-Megoldják ők ne aggódj. Nincs ránk szükség.

-Engem nem érdekel, hogy van-e ránk szükség vagy sem. Csakis az érdekel, hogy mi folyhat odalent. Úgyhogy kérlek nyisd ki az ajtót.

-És akkor a játékot be sem fejezzük? -kérdezte felháborodottan, amitől magamban jót nevettem, de ennek semmi külső jelenését nem mutattam.

-Utána befejezzük? -dobtam fel egy ötletet- Vagy nem. Az is egy lehetőség. -döntöttem oldalra a fejem, miközben gondolkodtam.

-Nem fogod feladni a próbálkozást, ugye? -sóhajtott mélyet és a megadó tekintetéből ítélve, nyert ügyem van.

-Kitartó vagyok. -villantottam meg egy hatalmas, büszke vigyort. -Na, de nemmm... -kezdtem volna, de az ajtón átverődő dörömbölés félbeszakított. -Na mostmár ki kell nyitnod.

-Bent vagytok? -hallottam meg Steve hangját. Sam egyből felkelt a helyéről és lopakodó lépésekkel kezdett az ajtó felé közeledni.

-Sam! Ez csak Steve! -beszéltem hozzá és közben vágtam egy értetlenkedő grimaszt.

-Nem tudhatod, hogy nem-e varázsolta el valamivel. -suttogta nekem, én pedig reflexszerűen csaptam a homlokomra.

-Nem a mesékben vagyunk madárka! -becéztem, mire csak egy gúnyos pillantást kaptam és megint dörömböltek az ajtón, de most sokkal erőteljesebben.

-Sam?! Nessa?! Nyissátok ki! Minden oké? -kérdezett sűrűbben, én meg kiakartam venni San kezéből a kulcsot, de nem hagyta. Óvatosan lépett mégegyel közelebb az ajtóhoz, beledugta a kulcsot és csigalassúsággal fordította el a zárban. Steve megint dörömbölt az ajtón, amitől a velem egy szobában lévő férfi összerezzent, és nekem nem is kellett több, elkezdtem fetrengeni a nevetéstől. Komolyan látni kellett volna azt arcot, amit vágott! Lassan kezdte el kinyitni az ajtót résnyire, ha úgy van akkor támadni fog, erre viszont semmi szükség nem volt, mert Steve egyből berontott. Amint megpillantott, odajött hozzám és két keze közé fogta az arcom.

-Volt itt Sharon? Jól vagy? -kérdezte aggódva, én pedig csak tudatlanul szóltam neki vissza.

-Nem, nem volt itt és nem vagyok jól, mert bezártál a saját szobámba. -durciztam be, de szinte képtelen voltam tartani ezt az állapotot. -Miért?

-Mert azt mondta, hogy feljön és megkeres téged. Nem sikerült lecsillapítani és mire én közbeszólhattam volna, már engem is kifektetett. -húzott ölelésbe.