Sikertelen terv [Amerika Kapitány ff.] S.R.

32. Komolyan?

-Nem hiszlek el. -morogtam, miután elhagytuk a többieket.

Steve felém kezdett sétálni és ellentmondást nemtűrően akart felkapni a karjaiba.

-Na még mit nem! Nem vagyok hercegnő, hogy cipelni kelljen.

-De, ha sétálva megyünk, akkor sokára érünk oda. -nyúlt volna megint a lábam alá.

-Nem! Valaki segítsen már! -néztem kérlelően a többiekre. Valaki magában mosolygott, valaki meg nem értette mi folyik itt. Senki sem reagált a kétségbeesett kérésemre, így dühösen néztem végig rajtuk. -Natasha! -szóltam a nőnek, aki egy sunyi mosolyt felvéve válaszolt nekem.

-Én örülnék, ha ilyen állapotban cipelne valaki és nem kéne sétálnom. -jelenti ki, mire azt sem tudtam hogyan reagáljak.

-Én elfogadnám a helyedben! -vigyorgott Tony is, mint a tejbetök.

-Szégyelljétek magatokat! -szidtam össze őket és Steve újra a lábaim alá próbált nyúlni. -Nem! -utasítottam megint vissza. Felálltam a saját lábaimra, de olyan hirtelen, hogy vissza is huppantam. Szerencsére nem estem vissza olyan durván, mert a Kapitány megtartott a kezeivel, így csökkentve az esés nagyságát.

-Elhiszed végre, hogy nem tudsz lábra állni? -kérdi az előttem álló.

-Nem! -mire megpróbáltam megint felállni, de ezúttal Steve tényleg elkapta a lábam, majd azt kirántva alóla esett a felsőtestem a másik karjába. Elkezdtem ütlegelni a mellkasát, de ő csak némán kezdett el sétálni a lépcsők felé. Nagyon fájtak a sebeim, így fealadtam a kapálódzást és fújva egy nagyot engedtem magam el.

-Nem hiszlek el! -morogtam, miután elhagytuk a többieket. -Mostmár letehetsz. Nem kell játszani a hőst. -forgattam meg a szemeim.

-Ne forgasd, mert a végén még kiesik. -dünnyögte nekem.

-Ne erőltesd meg magad miattam. -próbálkoztam tovább, hátha letesz. Nem mintha annyira ellenemre lett volna a szituáció, de azt tartottam helyesnek, ha tartjuk a távolságot.

-Olyan mintha egy súlyzót cipelnék. Nem vagy nagy falat. -sértődötten ütöttem a mellkasába.

-De most tényleg. Tegyél már le. -figyelnem kívűl hagyta a kérésem és némán sétált tovább, mint aki meg sem hallotta azt amit mondtam neki. -Steve! Komolyan mondom!

-Mert mi lesz, ha nem teszlek le? Kikapok? -nevetett egy aprót.

-Valahogy biztosan letudlak győzni. -ezután néma csend következett. Én elvesztem a gondolataimban, és nem is tudom meddig tarthatott ez, de megszakította.

-Mégis meggondoltad magad? -utalt arra, hogy még mindig a karjaiban tart.

-Nem. De, ha ki is szabadulnék, biztos vagyok benne, hogy újra felvennél. -húztam el a szám.

-Na végre sikerült belátnod. -húzódott apró mosolyra az ajka. Ismételten beletörődve a vesztembe, hajtottam a vállára a fejem. Így sokkalta kényelmesebb volt. Újra ellepett minket a némaság ködje, de most én voltam aki ezt elzavarta.

-Sajnálom. -nyögtem ki halkan.

-Micsodát?

-Azt ahogyan bántam veled. De meg kell értened. Ennek itt... -mutogattam az ujjammal kettőnk között- ...közöttünk nem lehet jó vége.

-De, ha megse próbálod...honnan tudhatnád? -teszi fel a jogos kérdést, amitől a torkomon akadt a szó. -De igazad van. Ennek itt...közöttünk, sosem lesz jövője. -jelenti ki, mire én szinte megdermedve nyeltem le a torkomban lévő gombócot. Tehát ennyi. Magamba roskadva éreztem, ahogy az oldalamnál emelkedik fel-le a mellkasa. Az idő további részében csöndesen haladtunk. Egyikőnk sem szólalt meg. Bevitt a laborba, letett az ágyra és megvárta, amíg bejön Bruce is, majd távozott. Olyan üresnek éreztem magam és ez megrémített.