Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Egy) Játszma

Nagyon melege volt. A hosszú, borvörös köpenyt közel sem lehetett nyári viseletnek mondani, de Daisy mégsem cserélte volna el szokásos, világos, lenge ruháinak egyikére sem. Szüksége volt a jelmezre.

Amikor az ajtó kitárult előtte, felszegte a fejét és királynői tartással vonult el a halfalók sorfala között. Mind fekete, csuklyás köpenyt viseltek és arcukat maszk takarta, de Daisy így is felismerte a legtöbbjüket.

Az elsötétített teremben Daisy talárjának suhogása és bakancsának ütemes kopogása csapta az egyetlen zajt. Voldemort elég színpadias volt hozzá, hogy zöld függönyöket akaszttasson az ablakokba és a székét a szoba végében helyezze el, hogy sejtelmes árnyékba burkolóddzon. Vagy csak ott volt a leghűvösebb.

A drámai érzék mindenesetre Daisyből sem hiányzott teljesen.

Amint elég közel ért a terem végében felállított székhez, megtorpant, állt egy kicsit, majd egy határozott mozdulattal lehúzta fejéről a csuklyát. Karamellarany haja hosszú, bonyolult fonatban omlott a hátára, a levegőt vad vihar illata töltötte be egy apró varázslatnak hála és Daisy krémszínű maszk takarta arcát Voldemort felé fordította, ahogy fél térdre ereszkedett előtte.

Egy szót sem szólt, csak kivárt. Fél perc elteltével a halálfalók mögötte sugdolózni kezdtek és néhányan közelebb nyomultak, de aztán Voldemort előrehajolt ültében.

Sápadtabb és vékonyabb lett azóta, hogy Daisy utoljára látta a férfit az Abszol Úton, ellenben jóképűsége továbbra is megmaradt. Vonzó arcán kegyetlen, számító és talán egy kicsit szórakozott mosoly ült, ahogy töprengőn végigsimított az állán.

—Az eltévelyedett bárány visszatért közénk?

Daisy alig észrevehetően lehajtotta a fejét.

—Nem önszántamból hagytam el soraidat, Nagyuram, de most saját akaratomból és igaz hittel tértem vissza hozzád.

Voldemort mosolya szélesebb lett és a Daisy mögött felsorakozott halálfalókra nézett.

—Távozzatok!

A fiatal nő izmai egy pillanatra megfeszültek. Kettesben maradhat Voldemorttal – álmában sem hitte, hogy egyből ebben a helyzetben találja majd magát. Nem hitte, hogy ennyire nehéz lesz ellenállnia a vágynak, hogy megölje a férfit.

Miután a halálfalók mind elhagyták a termet, Voldemort felállt a székéből, odalépett Daisyhez és a nő vállára tette a kezét.

—Szépen feleltél—mondta.—A szüleid beszámoltak nekem a szerelmi bájitalról. Kellemetlen egy dolog... De szerencsére mostmár újra ott vagy, ahová tartozol.

Daisy felnézett a férfira; nyíltan a szemébe. Tudta, hogy Voldemort egyből kihasználja az alkalmat és beveti legilimentori képességeit, így természetesen felkészült rá. Sok gondolatot és emléket eltakart, sok másikat átszínezett és volt néhány, amiket teljesen csak hamisított. Egyiket sem próbálta elrejteni, a részleges okklumencia pedig ezúttal is remekül működött. Voldemort elégedetten elmosolyodott.

—Hálás vagyok, Nagyuram, hogy visszafogadsz—rebegte áhítatosan Daisy.—Mindent megteszek, hogy vezekeljek a...

—Nem neked kell vezekelned—vágott közbe a férfi és kinyújtotta a kezét. Daisy odanyújtotta neki bal alkarját.—Azok, akik ezt tették veled, bűnhődni fognak, te pedig bizonyíthatod a hűségedet. Számítok rád, Daisy Harris. Sok dolgunk van.

Voldemort az alkarjára szegezte a pálcáját, mire Daisyt egész testében égető fájdalom árasztotta el, ami végül összegyűlt a karjában, de ő meg sem rezzent. Szinte nem is érezte. Annak látványa, ahogy a Sötét Jegy lassan kirajzolódik a bőrén, elég megrendítő volt ahhoz, hogy teljesen elterelje a figyelmét.