Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Hatvanhat) Segíteni, akin tud

Aiden Lee nem tartotta magát rossz embernek. Életének eddigi huszonöt évében igyekezett boldog lenni, sikereket elérni és embereken segíteni. Mivel medimágusnak tanult, és a Mungóban állt munkába, ez a három dolog az esetében szorosabban kapcsolódott össze, mint másoknál.

Jól végezte a munkáját, sokakat megmentett, és szabadidejében új gyógymódokon kísérletezett. Az... Az élete volt a gyógyítás.

Mégis milyen bűnt követhetett el, hogy mégis erre a sorsra jutott?

Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, sötét fellegként árnyékolta be karrierjét, és tette a mindenki szerint briliáns kutató-medimágusból egyszerű felcserré. Mert akik túlélték a harcokat, a Mungóban kötöttek ki, hogy összefoltozzák őket – az őket túlélő szeretteik pedig néha a kórház pszichiátriai részére kerültek, gyakran rosszabb állapotban, mint azok, akik harcoltak.

De még ez sem volt elég. Amikor a halálfalók lerohanták a Mungót, és túszul ejtették a medimágusokat és ápolókat, azokat a betegeket pedig, akiket nem tudtak elég gyorsan kimenekíteni, egyszerűen legyilkolták... a világa összeomlott.

Aiden igyekezett kitartani a Mungóban. Ellátta azokat a betegetek, akiket a halálfalók beengedtek, eltűrte a folytonos megaláztatásokat, hogy segíthessen, akin tud... még kegyetlen gyilkosokat is ellátott, ha rákényszerült, de végül nem bírta tovább. Tudta, hogy keresni fogják, hogy amikor elkapják, megölik, de egyszerűen muszáj volt megpróbálnia. El kellett szöknie, különben megtörik, megőrül, és... és akkor tényleg vége lett volna az egésznek.

Azt azért nem hitte, hogy van olyan fontos személy, hogy Tudjukki magát a Mészárost küldje utána. De így történt, ő pedig megpróbált... mindent megpróbált, hogy szabad maradjon. Most mégis egy pincében kötött ki alkohollal megpakolt polcok, söröshordók, és más egyéb között.

Azt sem tudta hol van, hogy pontosan hogyan került ide, hiszen egyszerűen elment bevásárolni, aztán hirtelen előtte termett Cassius Malfoy. Aiden nem volt harcos, a párbajhoz nem sokat értett. Természetes, hogy egyetlen pillanatig sem tartott ki a Mészárossal szemben.

Miután magához tért, egyik meglepetésből a másikba esett. Először is életben volt, ezt igazán nem hitte volna. Másodszor nem kötözték meg, ráadásul nem is valami ősi, aranyvérű kúria dohos cellájában volt. És sérülést sem érzett magán. Azon kívül, hogy kicsit kótyagos volt még a kábítás után, kutya baja sem volt.

A döbbenet és rémület első hullámai után összeszedte magát annyira, hogy alaposabban körülnézzen. Észrevette az ajtót – egyszerű volt, fa, kis üvegablakkal a felső részén – , de valószínűtlennek tartotta, hogy a Mészáros elvarázsolatlanul hagyta. Nyilván csapdák sorozata vár rá, ha pedig mégis odajut, a folyosón talán dementorok, vérfarkasok és más szörnyűségek őrködnek.

Aiden nagyot sóhajtott, és elszakította vágyakozó tekintetét az ajtótól, de mielőtt alaposabban szemügyre vehette volna a köré magasodó polcokon sorakozó holmit, a fal mellett álló széken megpillantotta a varázspálcáját.

Az ő almafapálcája volt, kétség sem fért hozzá, és ha nem lett volna ez az egész annyira gyanús, hihetetlen és abszurd, talán azonnal odarohan, hogy magához vegye. De nem tette, mert... nem hitte, hogy a Mészáros csak úgy otthagyta volna az egyetlen fegyvert, amivel esélye van harcba szállni vele.

Léptek dobbantak a folyosón. Halk, könnyed beszélgetés és egy nő zavart, örömteli nevetése szűrődött be a raktárszobába, mire Aiden megdermedt, de mielőtt eldönthette volna, hogy kockáztat, és a pálcáért megy, vagy pedig megpróbál elbújni a polcok között, az ajtó kitárult.