Mikor McGalagony meglátta a rothadó hullákat, elkerekedett a szeme és tekintetéből kiveszett minden remény. Mikor azt is észrevette, hogy az inferusok a halálfalókra támadnak rá, nem pedig a rendtagokra, döbbenten fordult körbe a holt-sereg irányítóját keresve. Mikor pillantása megállapodott Daisyn, vagyis Celestia Styleren, arcára döbbenet és halovány megkönnyebbülés ült ki.
—Összezárni a sorokat!—ordította Daisy a rendtagoknak és keresztülfurakodott a döbbent halálfalók között, akik addigra már teljesen bekerítették az övéit.—Hátra a sebesültek! Aki még képes valamire, az maradjon velem!
A holtak sokan voltak ugyan, de a halálfalók nagyon is jól tudták, hogy hogyan lehet elbánni velük. A meglepetés ereje nem tartott sokáig, mire a Rend sorai rendeződtek, Daisy holt-seregének fele már lángokban állt.
De amíg a holtak képesek voltak mozogni, hasznosak voltak – a nő az égő testekkel egyszerűen megöleltette az ellenséget. Hiszen ők sem voltak tűzállóak és az undortól, iszonyattól, vagy csak képzetlenségük miatt általában az sem jutott eszükbe, hogy képesek varázslattal elvenni a lángok hőjét.
Daisy az erőd kőpadlójába döfte a pálcáját, mire áthatolhatatlan, csillogó pajzs emelkedett a magasba. Néhány lépésenként volt csak rajta egy-egy hasadás, amin keresztül támadhatták a halálfalókat.
—Kingsley, Prewett, oldalra!—parancsolta Daisy.—Minerva, vigye Blacket és még egy embert melléjük és tartsák meg a helyüket! Longbottom, a másik oldalra! Potter és Parkinson...—Daisy egy pillanatra elakadt, ahogy szemtől szemben találta magát Elijah poros, véres arcával. Eszébe jutott Bellamy Drake, aki miatta feküdt még mindig a Mungóban. Megköszörülte a torkát.—Menjetek velük!
Mindenki engedelmeskedett neki. Kérdés nélkül, azonnal.
Daisy tovább ordítozott. Próbálta úgy osztani az embereket, hogy minden repedéshez jusson kiképzett auror is a kétes képzettségű rendtag mellé. Így volt a legnagyobb esély a túlélésre.
Edward Tonks volt az utolsó, akit eligazított. Andromédát hátra küldte a sebesültekhez és elkábítottakhoz Lilyvel. Eredetileg Marlenet is hozzájuk akarta volna parancsolni, de a nő olyan tekintettel nézett rá, hogy nem merte elszakítani Peter mellől, aki két auror mellett harcolt.
—Remus, te itt maradsz mellettem—ragadta meg Holdsáp karját, amikor a férfi Sirius után indult volna.—Ha átjut egy halálfaló, megölöd. Ha valami történik velem, és a pajzs leomlik... csináld újra!
Remus sápadt volt, szeme tágra nyílt, de biccentett.
A pajzs, és mostmár a formációjuk is, kinyúlt annyira, hogy elzárja a halálfalók útját a többi folyosó felé. Hacsak nem akarták megint kirobbantani az egyik falat, sarokba voltak szorítva, ellenben még mindig túlerőben voltak. Az inferusok többsége is elégett már.
Ha a raboknak eszébe jut, hogy ne a meneküléssel foglalkozzanak, hanem segítsenek a halálfalóknak, nagyon hamar újra reménytelen helyzetben találhatják magukat.
Daisy mégegyszer megerősítette a pajzsot, a cseresznyepálca vöröses fénnyel izzott a folyosó repedésében és a kupola lüktetve megvastagodott.
Ordítások, szitkok és varázsigék keveredtek egymással és az átkok dörrenéseivel. Színes energianyalábok robbantak szét a pajzson vagy a köveken, találták el az embereket... Por, verejték és vér szaga ülte meg a levegőt.
Teljes volt a káosz. Valamit tennie kellett.
—Malei!—suttogta Daisy, de az azonnali halk pukkanás elmaradt és a manó nem jelent meg.
DU LIEST GERADE
Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)
FanfictionA "Kígyó, farkas és kutya" második része. Első rész: "A Harris lány" Úgy volt, hogy boldog lesz. Úgy volt, hogy a barátaival együtt harcol Voldemort ellen. Úgy volt, hogy ő és Sirius örökké szeretni fogják egymást. Daisy Vanessa Harris jövőről szőtt...
