Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Hatvankettő) Az ajánlat

A tanév utolsó napja mindig is egymásnak ellentmondó érzelmekkel töltötte el. Alsóbbéves korában egyedül azért várta nagyon, hogy hazamehessen, hogy otthon Siriussal megint együtt tölthesse a napjait, és olyan legyen mindent, mint régen. Akkor, mikor még a bátyját nem kiáltották ki griffendéles vérárulónak, őt pedig nem nevezték mardekáros halálfalóivadéknak.

Akkoriban, bár Daisyt, az egyetlen igazi barátját ritkán látta, a nő is más volt. Az iskolában rideg, megközelíthetetlen és uralkodó, a nyáron viszont sokszor játszottak. Gyakrabban viszont bezárkóztak a Black vagy a Harris család könyvtárába, Daisy tanult és csak tanult, de legalább ott volt vele.

Aztán az élet megváltozott körülötte. Daisy otthagyta Maya karmaiban, Elijah ment utána, a bátyja pedig elszökött otthonról. Olyan volt, mintha egy törhetetlen üvegfal választaná el őt a bátyja és Daisy boldogságától, a barátaiktól és a szabadságtól, amiben élhettek. Amiben ő nem élhetett.

Akkor már nem szeretett hazamenni. A szülei kiállhatatlanabbak lettek, mint valaha, és mindent elkövettek, hogy ő, Regulus Arcturus Black, bátyja kitagadásával a nemes és nagymúltú Black család örököse, sose váljon vérárulóvá. Mindent megpróbáltak, hogy biztosítsák, Regulus sosem fog letérni az aranyvérű ösvényről.

Regulus viszont nem tehette meg azt, hogy elmenekül. Sirius szabadulását még csak-csak elnézték, de ha a család mindkét fia hátat fordít Voldemortnak, akkor a halálfalók valószínűleg levadászták volna mind a négyüket. Talán még az unokatestvérei is bajba keveredtek volna miatta.

Így tehát Regulus maradt. A szüleiért, Cissiyért, Belláért és Andyért. Siriusért. Legfőképpen Siriusért.

Volt, hogy fizikai fájdalmat okozott az otthonlét, már azokon az eseteken kívül is, amikor a szülei Cruciatus-átokkal büntették. Volt, hogy úgy érezte, megszakad a szíve, vagy pedig megfullad... Ezért igyekezett minél kevesebb időt tölteni otthon.

Sosem hitte volna, hogy egyszer azt fogja kívánni, bár már félúton lenne London felé, de amikor szembenézett az igazgatói iroda ajtaját őrző kőszörnnyel, pontosan így érzett.

Regulus nagyot nyelt, és kisimogatta a többször is összegyűrt pergamendarabot, amin szálkás betűk sorakoztak.

—Eperhabos bonbon—olvasta fel a jelszót, a kőszörny pedig félreugrott.

Hat roxfortos éve alatt még egyszer sem járt az igazgatói irodában, és ahogy a magától feltekeredő csigalépcső első fokán ácsorgott, rádöbbent, hogy nem is akart. Legszívesebben sarkon fordult volna, hogy visszarohanjon a mardekáros klubhelyiségbe, de... ha az embert Albus Dumbledore hívja, azt nem szokás figyelmen kívül hagyni.

Regulus mélyet sóhajtott, és bekopogott az ajtón.

—Szabad!—szólt ki azonnal az igazgató, ő pedig belépett.

Az iroda pont olyan volt, mint ahogy elképzelte, és közben semmiben sem hasonlított az elvárásaihoz. A tágas tér otthonos volt, barátságos, a falakon a régi igazgatók portréi függtek, a felállított szekrényekben pedig mindenféle varázstárgy meg ezüstmasina mocorgott.

A sok dolog közül kettő keltette fel egyből a figyelmét; a rúdon gubbasztó gyönyörű főnix és a Phineas Nigellus Blacket ábrázoló festmény, aminek párja az otthonukban függött.

Phineas közönyösen, kissé megvetően nézett rá, miközben belépett, de Regulus észrevette azt a nagyon gyors, aggodalmas pillantást, amit a festmény Dumbledorera vetett. Mint aki nem érti, mi folyik körülötte.

Ezzel nem volt egyedül.

—Hivatott, igazgató úr.

Dumbledore felnézett az íróasztala mögül, és halványan elmosolyodott, majd a vele szemben álló székre bökött.