Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Huszonöt) Vadászat

A sár ráragadt a bakancsára és beleitta magát borvörös köpenyébe, miközben keresztülvágott az udvaron.

Ahogy Karácsony után beköszöntött az enyhe idő és megolvadt a hó, az egész világot mocskos dagonyává változtatta, mintha csak tükrözni akarná a benne élő emberek romlott lelkét.

Legalábbis azokét, akikkel Daisynek mostanában dolga volt. A legtöbbjükét, mert azért néhány kivétel akadt.

—Elképesztő, mennyire gyorsan tanulnak!—lelkendezett Cassius.

Hosszú kabátjába belekapott a szél, az arca kipirult a hidegtől, de nem hagyta abba a mosolygást, mióta Daisy megmutatta neki a hátsó udvarában berendezett műhelyeket. Először a sajátját, aztán azt, amit tértágító-bűbájjal kezelt és amiben a házimanók dolgoztak.

—Ők is ugyan olyan értelmes lények, mint mi.—Megálltak a furkász-fészkek mellett. Daisy óvatosan belesett, hogy begyűjtse a varázslények legújabb kincseinek egy részét.—Totti a legtehetségesebb köztük. Sok receptet egyenesen a könyveimből tanult meg és megmutatta a többieknek is.

Celestia Styler volt manója tökéletesen beilleszkedett a többiek közé. Malei volt a vezetőjük, de mintha Totti vált volna a helyettesévé. Daisy sosem kérdezett rá és a manók sem beszéltek róla önként.

—Hagytad, hogy a könyveidhez nyúljon?—nevetett Cassius és barátságosan meglökte Daisyt.—Bezzeg amikor mások próbálkoztak, átkokkal fenyegetőztél.

—Totti vigyáz rájuk.—Daisy a köpenye zsebébe gyömöszölte azt a néhány nyakláncot, aranygyűrűt és galleont, amit elemelt a furkászoktól, aztán visszafödte a fészket és a ház felé indult.—És nekem csak jobb, ha okosodnak. Így csak a bonyolultabb bájitalokat kell megtanítanom neki, például most is a Százfőlé Főzetet.

A küszöbre szórt bűbáj egyből letisztította róluk a sarat, ahogy átléptek felette, bár nem terveztek sokáig a házban maradni.

—Egy teát, mielőtt csatlakozunk a vadászathoz?—fintorgott Daisy és a konyhába sietett.—A süteményt tegnap csináltam.

Cassius lazán nekidőlt a pultnak.

—Te tudsz sütni?

—Én tanítottam neki!

Bonnie Maisel, a férfi vidám, életteli menyasszonya libbent be a konyhába, kezében egy csokornyi friss virággal, amit nemrég szedhetett hátul az üvegházban.

Cassius olyan gyengédséggel és szeretettel nézett rá, amitől Daisy gyomra összeszorult.

—A csokis-áfonyás?—kérdezte Cassius gyermeki lelkesedéssel.—Abból kérek!

—Haspók—öltött rá nyelvet Bonnie és Daisy felé fordult. Felmutatta a virágokat.—Ezeket a dolgozószobádba akartam tenni, hogy kicsit feldobja. Cass szerint minden idődet ott töltöd, gondoltam vidámabb lenne. De zárva volt és a szellem megfenyegetett, hogyha tovább settenkedek, rám uszítja a roxforti kopogószellemet.

Daisy elnevette magát és egy intéssel a pultra varázsolt egy vázát a virágoknak.

—Hóborc a barátom, nem ártana neked. Damon bácsi viszont igazán ügyelhetne a modorára—sandított a nő az emelet felé. Biztos volt benne, hogy a kísértet minden szavukat kihallgatja.

—Ugyan, semmiség!—Bonnie a virágcsokrot rendezgette, ujjai fürgén mozogtak a levelek és a szirmok között.—Megmondtam neki, hogy ha megteszi, idehozok egy szellemfogó kristályokkal teleaggatott izét és azzal fogom végigüldözni a birtokon.

—De hát, drágám, már mondtam, hogy az igazi szellemek ellen nem jó az ilyesmi—vonta össze a szemöldökét Cassius.

Bonnie közömbösen vállat vont.