Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Negyvenhat) Félkész csokor

Tarka tavaszi virágok vették körül és a szomorúfűz ágai között táncolt a langyos szellő. Minden tele volt élettel és vidámsággal, még az apró sírhalmon is zöld fű nőtt.

Nem volt hideg, áprilishoz képest kifejezetten jó idő volt, Daisy mégis takaróba burkolózva ült a padon, amit Malei sírja mellé állíttatott.

Tudta, hogy figyelik.

Miután Cassius a karjaiban hozta haza a Lestrange-kúriából, Totti, aki Malei helyére lépett a manók vezetőjeként, egy pillanatra sem hagyta, hogy magára maradjon. Valaki mindig volt mellette, pedig Daisy sokmindent megadott volna azért, hogy legalább néhány órára teljesen egyedül lehessen.

Négy napja megpróbált bezárkózni az irodájába, de megelőzték. Cassius bezárta az ajtót és elrejtette a kulcsot, Daisy pedig nem volt abban az állapotban, hogy áttörjön a férfi kivételesen jó okklumenciáján.

—Esetleg kilovagolhatnál...

Aznap Damon bácsi volt a soros. Daisy biztos volt benne, hogy a kísértet morgolódva ment ki utána a szabadba és az a tény, hogy ennek ellenére is órák óta vele időzött a hátsókertben, szívet melengető is lehetett volna, ha a nő nem vágyik annyira a magányra.

Talán egy ember lett volna, akinek a társasága megnyugvást adott volna. Sirius viszont... messze volt. Minden értelemben.

Daisy nem nézett fel a halványan ragyogó szellemre, amikor válaszolt.

—Megvagyok itt is.

Malei sírja nagyon kicsi volt, mintha egy gyermeké lett volna. A fejfán nem volt semmi hivalkodó díszítés, de a többi házimanó apró ajándékokkal pakolta körbe az alját szeretetük, tiszteletük és gyászuk jeleként. Utolsó ajándékokként egy elesett harcosnak.

—Tudom, hogy fáj. Maleit én hagytam rád, emlékszel? Én is nagyon szerettem...

—Ne beszélj úgy a halálról, mintha ismernéd!—Daisy felnézett a kísértetre.—Tudom, hogy meghaltál, de nem voltál képes tovább lépni és itthagyni ezt a világot.

A nő keserűen megingatta a fejét és felkelt. A takaró a padra hullott, onnan pedig lassan a földre csúszott.

—Menj be! És mond meg a többieknek, hogy senkit se küldjenek utánam! Meg fogom ölni, aki mégis utánam jön.

Damon Harris tétovázva utána libbent a padon keresztül.

—Daisy, te nem tennél ilyet...

A nő komoran visszanézett.

—Kérdezz meg bárkit, hogy a Vörös Boszorka mire képes!

Nem volt helye több ellenkezésnek és Daisy komoran keresztülvágott a hátsóudvaron, hogy aztán a sövényben elrejtett titkos átjárón keresztül a ház elé érjen. Azt tervezte, hogy elmegy sétálni, ahogy az utóbbi időben szinte minden nap megtette, miután újra képes volt néhány percnél hosszabb időre lábra állni.

A Cruciatus-átok nem kis dolog és az sem éppen kellemes, ha maga a Sötét Nagyúr kínozza meg az embert, Daisy pedig aznap már eleve végletekig kimerítette magát. Tisztában volt vele, hogy szerencsés, amiért egyáltalán életben van, de azt már azért túlzásnak érezte, hogy Bonnie meg Cassius elzárják a munkától.

Fontos dolgokat kellett volna elintéznie.

Először is kíváncsi volt a rendtagok felépülésére, Molly Weasley ikreire és arra, hogy az Alastor Mordonnak küldött varázsszem működik-e. Csakhogy Bonnie elhatározta, hogy legalább két hétig pihennie kell és emiatt szinte semmi hírt nem engedtek hozzá eljutni. A leveleit sem adták oda neki.