Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Huszonhárom) Halott tavasz

Hamar érkezett meg a hideg és az első hó vastag, fehér paplanként borította be a roxforti birtokot. Mindent, kivéve egy apró foltot a Tiltott Rengeteg oldalában, ahol a fű büszkén zöldellt és az egyetlen fa, ami a körön belül esett, gyönyörű virágokat hozott.

Varázslat volt. Örök tavaszt hozott arra a kis területre, de kizárt minden állatot. Szél nem fújt, eső nem esett és a növények sem növekedtek. Mintha konzerválták volna őket. Halott volt az egész.

Daisy oda járt olvasni, amikor már elege lett a kastély szürkeségéből és Rosier meg Kupor lelkesedéséből. Már több, mint egy hónapja tanította őket fekete mágiára néhány társukkal együtt és általában úgy viselkedtek, mintha Daisy lenne a vezetőjük. Ez mindig felkeltette a nő önutálatát.

—Órán kellene lenned.

Nem kellett felnéznie hozzá, hogy észrevegye Regulust a háta mögött, de a kör határain kívül toporogni. A családi gyűrűjéhez kötött érzékelő-bűbájok már akkor jelezték közeledését, mikor a fiú kilépett a kastélyból.

—Neked is—vágta rá Regulus és bátorságát összeszedve belépett a holtzónába.—Ha kirúgnak, eltörik a pálcádat. Nehezen tudlak elképzelni varázslat nélkül.

Daisy halványan elmosolyodott.

—Elég ostoba szokás. Mintha olyan nagyon nehéz lenne új pálcát szerezni...—Felpillantott Regulusra a regényből, amit olvasott.—Lassan már úgy érzem, ebből az iskolából csak akkor rúgnának ki valakit, ha nyilvánosan meggyilkolna egy másik diákot vagy tanárt. Talán még akkor sem.

Regulus elfintorodott és letelepedett a nő mellé, hátát félig Daisy vállának, félig a fa törzsének vetette.

—Értelmetlen az egész.

Daisy bólintott. Nem kellett legilimencia ahhoz, hogy tudja, a fiú nem csak az iskolára vonatkozó igazságtalan szabályokra, hanem az egész világra utal. A háborúra.

—Régen menedéknek éreztem ezt a kastélyt—ismerte be halkan. Ujjaival mélázva dobolt a könyv kötésén.—Azt kívántam, bár örökké tartanának a tanévek, hogy ne kelljen visszamennem a való világba és ne kelljen a valódi problémákkal foglalkoznom. De most úgy érzem, még egy nap és vagy megfulladok, vagy pedig porig rombolom az egészet.

Regulus hümmögött és sandán rávigyorgott.

—Az utóbbit válaszd! És ígérd meg, hogy néhány falat nekem is hagysz!

A nő felnevetett és az előttük magasodó kastélyra pillantott. Gyönyörű volt a maga módján, az emlékek életre keltették, de egyúttal egy kriptához is hasonlóvá tették.

Mikor ránézett, Daisy látta, ahogy nem is olyan régen versenyt mászott Siriussal a Csillagvizsgáló Torony oldalán, látta, hogy ott ültek a tetőn és a csillagokat bámulták. Látta az üres falszakaszt, ami mögött a Szükség Szobája rejtőzködött.

—Tudtad, hogy a Hollóhát tornya magasabb, mint a Griffendélé?—kérdezte végül és a fiúra sandított.—A bátyád, Potter, Lupin és Pettigrew még másodikos korukban kiszöktek egy este és a tetőhöz kötöztek egy hosszú póznát, hogy ezen változtassanak.

Regulus elnevette magát és a két toronyra pillantott.

—Jól látom, hogy még mindig ott van?

—McGalagony kapta el őket.—Daisy keserűen mosolygott. Ezt a történetet Remus mesélte el, mikor egy örökkévalósággal ezelőtt meglátogatta a gyengélkedőn, miután Daisy elájult az étlenségtől.—Csak azért kaptak büntetést, hogy kilógtak takarodó után.

A fiú felé fordult és összeszűkült szemmel vizslatta.

—Mire akarsz ezzel célozni, Daisy?

Daisy lágyan mosolygott és megvonta a vállát.

—Miért hiszi mindenki mindig azt, hogy hátsó szándékaim vannak?

—Mert még a lélegzetvételed is számító—vágta rá Regulus.—Még sosem találkoztam senki mással, aki ilyen szövevényes hálót szőtt volna, mint te. És én még nem is látom az összes szálat. Hogy nem zavarodsz bele?

Daisy elfordult és újra kinyitotta a könyvét.

Néha tényleg elgondolkozott azon, hogy listát kezd vezetni arról, hogy kinek mit árult el és kinek mit hazudott, valamint, hogy ezt éppen Daisy Harrisként vagy Celestia Stylerként tette. De igazából nem volt rá szüksége. És egy pergamendarabot sokkal nehezebb megvédeni, mint az emlékeit. Akármilyen bűbájjal is látná el a listákat, azokat fel lehet törni. Elegen áhították kitudni a titkait ahhoz, hogy ne adja meg nekik ezt a támadási felületet.

—Bocsánat—szólalt meg kisvártatva Regulus.—Nem kellett volna ilyesmit kérdeznem.

—Nem sértettél meg.

—Tudom.—A fiú sóhajtott és hátrahajtotta a fejét.—Nem hagy nyugodni, mit akarhatott Voldemort azzal a medállal, amit Cissiy esküvőjén adtál oda neki.

Daisy igyekezett minden rezdülésével nyugodt és érdektelen maradni. Úgy tett, mintha olvasna és alig tudná elszakítani figyelmét a szövegről.

—Én nem tartom olyan meglepőnek, hogy érdekelte—motyogta.—Egy régiségkereskedésben dolgozott korábban és mardekáros volt. Nyilván felkelti a figyelmét egy ereklye, ami a híres Mardekár Malazáré volt.

Regulus hosszan hallgatott, egy halott fűszálat sodorgatott ujjai között. Aztán felnézett Daisyre; arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

—Bella kijavított volna. Sötét Nagyúrnak kellene neveznem.

A nő felpillantott a könyvből, ajka összeszorult.

—Engem nem érdekel, hogy melyik nevén nevezed.—Farkasszemet néztek. Regulus megpróbált olvasni a nő testbeszédéből, Daisy pedig mindent elkövetett, hogy teljesen semlegesnek tűnjön.—De ha hülyeségbe kevered magad, ne hozzám gyere segítségért! Nem akarok belefolyni.

—Szóval, ha kinyomozom, mire kellett neki a medál, ne avassalak be?

—Ne.

—És ha bajba kerülnék közben...

—Akkor magadnak kellene kimásznod belőle.—Daisy elvigyorodott.—Hiszen nagyfiú vagy már.

Nem beszélgettek többet, de hosszú órákig maradtak még a halott tavaszban a tomboló tél közepén. Daisy olvasott, Regulus pedig elhevert mellette a fűben és elaludt.

A nő néha lopva felpillantott rá és csak figyelte békés arcát. Nagyon hasonlított a bátyjára. Nagyon fiatal volt, nagyon ártatlan... A barátja.

Daisy visszafordult a könyvhöz. Tudta, hogy ha Regulus bármilyen bajba kerülne, mindent eldobna és azonnal rohanna, hogy segítsen rajta. És nem csak ő, hanem Sirius is.