Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Kilenc) A mugli kocsma

London belvárosában, a Foltozott Üsttől nem messze álló ház előtt egy párocska ácsorgott. A férfi magas volt, fekete öltönyt viselt és világosszőke hajának néhány tincse a szeme elé hullott. A mellette álló nő ruhája elegáns volt, karamellbarna haját laza kontyba fogta, a kezében pedig egy csatos kistáskát tartott. Arcukat egy-egy csontfehér, elegáns maszk takarta – ezek ugyan csak a szemek környékét fedték el, de egy bűbájnak hála teljesen ellehetetlenítették, hogy bárki felismerje valódi személyüket. Még a hangjukat sem azonosíthatták be.

—Késik.

Daisy kisöpörte arcából a tincseket, amiket a könnyű nyári szellő odafújt és óvatosan körülnézett az utcában.

—Mit vártál? Ez egy csempész—morogta Cassius és megigazította hófehér ingjének gallérját.—Az is lehet, hogy az aurorok elkapták.

—Az nem lehetséges!

A nő mélyet sóhajtott és felszegte a fejét. Tartásán és mozgásán egyáltalán nem látszott, mennyire aggódik a találkozó miatt, pedig majd szétvetette az idegesség. Egyáltalán nem bízott Mundungus Fletcherben.

Cassius a szeme sarkából rá pillantott és gyengéden oldalba bökte.

—El sem mondtad, hogyan vetted rá a találkozóra.

Daisy fintorgott és hálásan a férfire mosolygott, aki csak azért igyekezett szóval tartani, hogy elterelje a gondolatait az aggodalmakról és kételyekről.

—Elterjesztettem a Fertőben, hogy komoly értékű csempészáruhoz jutottam és keresek valakit, aki eladja, ezért pedig részesedést ajánlottam. Persze nem a saját nevemben.—A nő vállat vont.—Az áru egyébként tényleg nálam van. Úgy egy hete botlottam bele a szállítókba és felajánlottam nekik, hogy külföldön új életet kezdhetnek. Egy kis unszolás után lelkesen beleegyeztek.

—Azt meghiszem—nevetett fel Cassius és elismerő pillantást vetett Daisyre. Csodálta lelkének sötétségét.—A varázspálca mindig is könnyedén rábírta az embereket mindenfélére.

Daisy bólintott, de közben megmagyarázhatatlan szomorúság és szégyen lett úrrá rajta.

A Tekergők előtt sosem tárta fel lelkének sötétségét. Így nem. Egyedül Sirius érthette volna meg, hogy ez milyen elemi módon kapcsolódik a lényéhez, hisz hasonlóan neveltettek. De azt még ő sem, még élete szerelme sem értette volna, hogy Daisy miért fogadja el önmagában ezt a részt, miért tekinti utolsó védelmi vonalának és ragaszkodik hozzá olyan nagyon.

Sirius megvetette ezt a részét; amint csak tudta, kiirtotta magából. Daisy tudta, hogy ha feltárja előtte, őt is arra biztatná, hogy szabaduljon meg tőle. Csakhogy a nő nem volt olyan erős.

—Alig várom már, hogy vége legyen ennek az egésznek—sóhajtott Daisy komoran. Részben a találkozóra, részben pedig az egész háborúra célzott.—Ha a medál tényleg ennél a csempészpatkánynál van, és leszállítjuk a Nagyúrnak, bármire is kell neki, megjutalmaz.

Daisy még éppen időben pillantott fel a férfi arcára ahhoz, hogy egy pillanatig lássa a keserű undort és mély fájdalmat, aztán Cassius elmosolyodott. Ha nem tudta volna biztosan, hogy nem a szeme csapta be, a nő azt hitte volna, képzelődött.

A közelből halk pukkanás hallatszott, majd csörömpölés és egy macska méltatlankodó nyávogása, amit majdnem teljesen elnyomott a rekedt káromkodás. Daisy és Cassius egyből pálcát rántottak és a hang irányába fordultak.

A közeli sikátorból egy zömök férfi botladozott elő.

Tömény alkohol és izzadtságszag lengte körül, csapzott, rőtvörös haja a tarkójára tapadt és bevérzett, táskás szemei idegesen ugráltak egyik árnyékról a másikra, ahogy közelebb kacsázott kurta lábain. Mundungus Fletcher volt az személyesen.