Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Ötvenkilenc) Tervezni

Keserű nosztalgia uralkodott el rajta, amint farkasként berohant a Tiltott Rengetegbe. Mintha két egész élet eltelt volna azóta, hogy utoljára a farkasát használta rá, hogy kicsit elszakadjon a valóságtól, és lenyugtassa zaklatott szívét és elméjét.

Daisy erejét megfeszítve rohant, nem nézte az irányt, és csak akkor állt meg, mikor testének fáradtsága az elméjét is elzsibbasztotta kissé.

Nem telt el egy óra sem azóta, hogy Siriussal táncolt. Még érezte magán a férfi gyengéd érintését, érezte szíve izgatott örömét, hogy újra a karjaiban lehetett.

Majdnem megcsókolta. Meg akarta csókolni.

A gondolat beléhasított, és annyira elevenét érte, hogy megtorpant, és mozdulatlanná dermedt.

Az erdő mélyén volt. A sűrű lombkoronán keresztül alig jutott át egy kevés holdfény, körülötte a fák között ezernyi lény motozott. A szagok, hangok, és a föld érintése mancsai alatt egy pillanatra kiragadta az élete valóságából. Remélte, hogy objektíven tud majd gondolkozni.

Hagyhatja-e, hogy ez az egész továbbfejlődjön Styler és Sirius között? Hiszen Sirius nyilvánvalóvá tette érdeklődését, Daisy pedig...

De pont ez volt a bökkenő. Hogy Styler valójában Daisy volt, és ez elég komoly dolog, ilyesmiről nem hazudhatna valakinek, akivel együtt van. Semmiről sem kellene hazudnia valakinek, akit szeret.

Őszinte viszont nem lehet. Nem avathat be több embert a titkába, már így is túl sokan tudták. Túl sok helyről szivároghatott ki – akár akarva, akár akaratlanul. Ha pedig Voldemort, a világ megtudja, túl nagy stratégiai előnyt veszít.

A farkas hátán felborzolódott a szőr, és Daisy halkan felmordult. Lassan kezdett elege lenni belőle, hogy mindent a stratégiának, a háború megnyerésének rendel alá.

De nem ez volt az egyetlen akadály. Daisyként a lehető legrosszabb módon árulta el Siriust. Amellé állt, amit a férfi legjobban gyűlölt a világon, ami miatt a Black család szétszakadt. Voldemortot választotta, aki a romlott aranyvér-eszme megtestesülése volt. Daisy halálfaló volt, gyilkos, ellenség.

Ráadásul azzal is újabb árulást követett el, hogy ez mind csak egy fedősztori volt, hogy elérje saját céljait; bosszút álljon Voldemorton, trónfossza Dumbledoret, és egyesítse a varázstalan és a varázsló világot. Hazudott Siriusnak. Mindenről. És a férfi jogosan haragudott rá ezért, jogosan gyűlölte.

Azzal, hogy egy másik kinézettel, másik néven újra hazudik neki, csak rosszabbá tenné az egészet. Előbb-utóbb úgyis kiderülne, hogy Styler és ő egy és ugyan az. Nem teheti meg ezt Siriussal. Ez egyszerűen túl becstelen dolog lenne.

De annyira boldog volt, amikor táncoltak! Egy pillanatra elfelejtette az összes gondját, biztonságban érezte magát, és ahogy Sirius ránézett...

Daisy idegesen körbefordult, és a fák lombján keresztül a kastély fényeire nézett.

Megint csak magával foglalkozott. Nem lehetett ennyire önző, nem manipulálhatta Siriust a kedve szerint. Tapmancs az őszinteséget és bizalmat tartotta a legfontosabb értékeknek. Ha Stylerként összejön vele, azt sosem bocsátja meg neki.

De amúgy megbocsájtana neki? A többi szörnyű dolgot, amit halálfalóként tett...

Daisy felnyüszített, és egész testében megrázta magát, hogy megszabaduljon ettől a feszültségtől és a hirtelen rátörő szomorúságtól.

Egyértelmű volt a megoldás. Vagy távol kellett maradnia Siriustól Stylerként is, vagy pedig be kellett avatnia mindenbe. De míg a szíve egyértelműen az őszinteséget akarta, az esze felháborodottan tiltakozott egy ilyen taktikai ballépés ellen.