Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Ötvenkettő) Új világ

A Nádpalotában egy ideges kobold fogadta őket és miután mindannyiukat beterelte egy kis terembe, az orra alatt motyogva elsietett. Sirius még sosem látott koboldot ilyen gyorsan iszkolni; azok, akik a Gringottsban dolgoztak, sokkal kimértebbek voltak.

Anne az egyik sarokba vezette az elfogott és megkötözött, bekötött szemű és szájú halálfalókat, aztán egyszerűen kábító átkot küldött rájuk és meg sem próbálta tompítani az esésüket. A kemény puffanás visszhangzott a szobában.

Nem voltak túl jó állapotban.

Sirius maga is több halálfalót lefegyverzett, de amíg ő Greybackkel és Daisyvel volt elfoglalva, társai az egész ellenük küldött csapatot elintézték. A harc hevében nem úgy tűnt, de valójában nem sokan menekültek meg – a Nádpalotába vezető úton még Greybacket is utolérték.

A vérfarkas nehezen mozgott a kínzás után és furcsán kótyagos volt, mintha részeg lenne. Sirius egyetlen átokkal elintézte és a farkas most ott feküdt a többi fogoly között.

Frank és Alice fáradtan lerogytak az egyik kanapéra, Anne pedig összepréselt ajkakkal és karba font kézzel megállt a szoba közepén, hogy merően bámulja az ajtót. Mintha attól Styler hamarabb megjelenne.

—Ki fogom nyírni azt a nőt—fogadkozott.—Ezt a szarságot!

—Meg kell magyaráznia egy-két dolgot, azt biztos—biccentett komoran Frank.

—Egyáltalán hogy képzelte ezt?!—folytatta Anne.—Majdnem megöletett minket!

Sirius leült az egyik puha fotelbe és nem szólt egy szót sem.

Túl sok gondolat kavargott benne és túl feldúlt volt a harc után. Daisy hirtelen felbukkanása után. Ráadásul be kellett ismernie, hogy valahol szórakoztatónak találja Styler cselét – a húzás kísértetiesen beleillett Daisy észjárására. Akár ő is kitalálhatott volna valami ilyesmit...

Megnyugtatta a gondolat, hogy a Rend vezetői között egy olyan ember is van, aki képes olyan mocskosan, könyörtelenül és ravaszul tervezni, mint ahogyan a Vörös Boszorka. Így legalább felvehetik vele a harcot és egyenlőbbek lesznek az esélyek.

Ennek ellenére persze dühös volt. Stylernek el kellett volna mondania, mit tervez, de... a szomorúság erősebb volt benne a haragnál. Amikor Daisyre támadt, meg is ölte volna, ha...

A gyász bénító, nehéz zsibbadásként áradt szét benne. Újra maga előtt látta a pillanatot, amikor Daisy elesett, a maszk eltűnt és a nő... sírt. Miért sírt? Miért nem harcolt vele?

—Styler túl keveset mond el—jelentette ki komoran.—Biztos vagyok benne, hogy többet tud a halálfalók terveiről, mint hisszük.

Alice fáradtan fintorgott.

—Úgy sem fogja elmondani. Az a nő paranoiás. Azt hiszi, hogy minden második rendtag kém.

Anne a szeme sarkából Siriusra pillantott; gyanakvón és lopva. A férfi azonnal felállt.

—Azt hiszed, én kém vagyok?!—kérdezte.

Túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy higgadtan kezelje a dolgot és Anne is úgy fordult felé, mint egy harcra kész tigris.

—Miért, az vagy?—Anne az ujjai közé csúsztatta a pálcáját, mire Sirius döbbenten, sértetten ugyan így tett.—Nem lepődnék meg! Elvégre Black vagy. Az egész családod gyilkosokból és aranyvérű sznobokból áll.

—Ha nem vetted volna észre, kitagadtak—sziszegte Sirius, de a nő csak horkantott.

—Biztos vagyok benne, hogy ezer örömmel visszafogadnának az információkért cserébe! Talán meg is ölnél néhányunkat...