Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Ötvenöt) Méregfog

Hideget, meleget, mindent és semmit érzett abban a pillanatban, ahogy Regulus Black a szemébe nézett, és kimondta a nevét. Az igazi nevét.

Legnagyobb vágya és legbénítóbb félelme teljesült, és nem tudta eldönteni, hogy retteg és dühös, vagy megkönnyebbült és boldog. Talán mindegyik volt egyszerre.

—Miket beszélsz, fiú?!—mordult fel Cassius.

Kivont pálcával Regulus elé lépett, és fenyegetően a személyes terébe nyomult, de Regulus meg sem rezdült. Közönyösen pillantott fel a nála sokkal nagyobb férfira, sőt, még kihívó dac is villant a szemében, mielőtt Cassius válla felett Daisyre nézett.

—Nos?

Cassiust pillanatok választották el attól, hogy megtámadja a fiút, és talán neki lett volna igaza, de Daisy nem volt képes rávenni magát. Megköszörülte a torkát, és mivel még mindig nem találta meg a hangját, némán a falban megjelenő ajtó felé biccentett.

Szerencséje volt, hogy pont a Szoba mellett történt mindez. Így legalább volt egy nyugodt helyük beszélgetni.

Fogalma sem volt, hogy Regulus honnan tudta meg, hogy milyen játékot játszik, és elborzasztotta a gondolat, hogy valahol hibát vétett, és emiatt végleg lelepleződik.

Még semmit sem ért el. Voldemort erősebb lett, és bár megmentettek pár embert a haláltól, megvédték az Azkabant, és elfogtak pár halálfalót, a Mungó még mindig a Nagyúr kezén volt, seregébe pedig sokan csatlakoztak.

Még nem ölte meg Voldemortot. Még nem foglalta el a Fertőt. Még nem állt készen arra, hogy kilépjen az árnyékból.

És... ha Regulus rájött, talán Sirius is tudta már.

Megrázta a fejét, mert nem akart most ezzel a gondolattal foglalkozni. Túl sok érzelmet zúdított fel benne ahhoz, hogy logikus és előnyös döntést tudjon hozni. Így is önuralmának utolsó szálai választották el tőle, hogy a Nagyterembe rohanjon, és ha kell, térden állva könyörögjön Sirius bocsánatáért.

A Szoba ezúttal kör alakú volt, apró, és otthonos. A falakon borostyán futott végig, ami valószínűleg nem élt, középen pedig három kényelmes fotel állt egy alacsony asztalka körül.

Daisy habozás nélkül leült az egyikre, és miután mélyet sóhajtott, hogy megnyugtassa zakatoló szívét, intett a férfiaknak is, hogy foglaljanak helyet. Megvárta, amíg mindketten elhelyezkednek, aztán pedig visszatartott lélegzettel leszedte magáról az illúzió-bűbájokat.

Az összeset. Azt is, amivel az arcán lévő hegeket takarta el, de Regulus nem rezzent össze, és kapta el a tekintetét, ahogy mindenki más tette, ha megpillantották, és Daisy elmondhatatlanul hálás volt érte.

Újra megköszörülte a torkát.

—Mióta tudod?

Regulus legyintett.

—Ne aggódj, csak az előbb állt össze a kép!—Cassiusra pillantott, aki még mindig viselte a maszkot.—Gondolom, a barátodat is ismerem. Elijah az?

—Foglalkozzunk most inkább velem!—Daisy előredőlt, és megtámasztotta az állát a kezén.—Miről ismertél fel?

Regulus kék szeme felcsillant, és egyszerre tűnt nagyon komolynak és nosztalgikusnak.

—Ha tudnád, hányszor néztem végig, ahogy kihúzod magad, felszeged a fejed, és az előtted állók szemébe hazudsz! Minden egyes alkalommal ugyan úgy csillogott a szemed, ugyan úgy tartottad a fejed, és ugyan azt az arcot vágtad.—Halkan felnevetett.—Ezt magunk között a leszámolás mozdulatának neveztük, mert mindig olyankor csináltad, ha harcba szálltál. Az mindegy, hogy kivel... de általában sokkal szomorúbb volt a szemed, ha a bátyámat akartad sértegetni.