Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Tizenkilenc) Szörnyű szörnyek

Délután négy óra volt, amikor megérkeztek a házhoz. Voldemort ment elöl, Daisy pedig borvörös köpenyben, árnyékként követte.

-Hepzibah Smith nem tud sokat a kinti dolgokról-jegyezte meg fojtott hangon a férfi.-Legutóbb akkor találkoztunk, amikor még egy régiségkereskedésben dolgoztam.

-Milyen szerepet szánsz nekem?-kérdezte Daisy.

Voldemort halványan elmosolyodott és megigazította egyszerű, fekete öltönyét.

-Hepzibah öreg és magányos. Mindig is kedvét lelte benne, hogy rólam fantáziált.

Mindenféle vágy vagy zavar nélkül jelentette ki, de Daisy mégis elvörösödött és elborzadt a gondolatra. Le kellett hajtania a fejét, hogy Voldemort ne vegye észre heves reakcióját.

-Féltékennyé teszed, ha egy idegen nővel mutatkozol előtte-jegyezte meg halkan. Így egészen közönyösnek tűnt a hangja.

Voldemort rá sandított és biccentett.

-Ez a célom. Főleg, ha biztosak az értesüléseid és a kehely tényleg nála van.

Daisy határozottan bólintott. Két kísértetet állított rá, hogy kinyomozzák Hugrabug Kelyhének rejtekhelyét és minden szál Hepzibah Smith csempészholmival és történelmi műkinccsel telezsúfolt házához vezetett. De sajnos egyik szellem sem volt képes átjutni a védőbűbájokon, hogy ennél pontosabbakat is megtudjanak.

-Egészen biztos, hogy itt van. Ő Hugrabug egyenesági utódja, de... Nem hiszem, hogy önként előadná. A család nagy becsben és mégnagyobb titokban tartja az ereklyét.

-Ezért jöttél velem, Daisy.-Voldemort könnyedén belekarolt és maga mellé húzta. Daisynek erőt kellett vennie magán, hogy ne rezzenjen össze az érintéstől.-A féltékenység esztelen dolgokra veszi rá az embereket.

Voldemort megnyomta a csengőt és kisvártatva egy öreg házimanó nyitott ajtót nekik. Egy pillanatig döbbenten meredt Daisyre, aztán szó nélkül félreállt, hogy beengedje őket.

-Jöjjön csak, Tom, jöjjön!-hallatszott a szalonból egy nő, Hepzibah Smith, hangja.

Voldemort habozás nélkül elindult. Úgy kerülgette az egymás hegyén-hátán elhelyezett bútorokat és virágokat, amiből világossá vált, hogy ismeri a járást és nem okozna gondot számára, hogy akár vakon is keresztülvágjon a szobákon anélkül, hogy bármibe belebotlana.

-Madam!-köszöntötte a férfi a terjedelmes nőt, ahogy beértek a szalonba.

Daisy még sosem hallotta őt ilyen emberien beszélni. A tartása is megváltozott; mostmár nem egy rettegett sötét varázslónak, hanem egy szegény, alázatos régiségkereskedőnek tűnt. Lenyűgöző volt az alakítása.

-Tom, nem mondtad, hogy ezúttal nem egyedül jössz-nevetgélt Hepzibah és felemelt ujjával játékosan megdorgálta a Sötét Nagyurat.-A hölgy egy kolléga?

Nem nézett Daisyre, mintha nem érné meg sem az időt, sem az energiát, amíg felé fordul. Bár Daisy csodálkozott volna rajta, ha a nő egyáltalán képes mozogni, olyan kövér volt és annyi felesleges nyakláncot aggatott magára. Színes, habos-babos ruhakölteménye pedig csak még nevetségesebbé tette.

-Nem, Madam.-Voldemort halványan elmosolyodott és intett Daisynek, hogy menjen közelebb.-Ő a menyasszonyom.

Daisy döbbenetében megbotlott egy puff lábában és majdnem leverte a rajta érthetetlen okból elhelyezett üres vázát. Olyan volt, mintha arra várt volna, hogy hamarosan egy csokor virág kerül bele. Mintha... Hepzibah arra számított volna, hogy Voldemort virágot hoz neki.