Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Negyven) Erősítés

A halálfalók többen voltak, mint amennyire Daisy számított. Theodore Gilbert minden bizonnyal összeszedett még néhány embert vagy Voldemort úgy döntött, nem elég az eredeti csapat. Az ok igazából nem is számított.

A halálfalók túlerőben voltak. A dementorok fekete fellegként gyülekeztek a rendtagok feje felett; senkit sem próbáltak megcsókolni, csak mentálisan gyengítették őket. Túl kevesen voltak képesek inkarnálódott patrónust megidézni.

Nem volt formáció, nem alkottak sorokat és nem volt rendes védelmük. A csata egyéni párbajok káoszává fajult a börtön folyosóin.

Az összecsapás első izgalma, ami akkor öntötte el, mikor kirohantak a folyosóra, szinte nyom nélkül eltűnt. Daisy a harcolók között szlalomozva igyekezett segíteni azoknak, akik vesztésre álltak, míg ő maga nem kezdett szemtől szembeni párbajba.

—Ez Styler!—kiáltotta az egyik halálfaló és már repült is az első átok. Daisy nem ismerte a maszkját.—Ide!

A nő kitért a zöld fény elől és behúzódott az egyik cella félig leomlott fala mögé.

—Hol?

Ez Theodore Gilbert volt. A gerinctelen, áruló féreg, aki beférkőzött egy titokgazda bizalmába, aztán megölte őt és mindenki mást is, aki befogadta. Daisy azóta várta, hogy szembekerüljenek.

Egy átok robbant szét a falon, aminek a hátát vetette. Theodore Gilbert közelebb lépett.

—Gyere elő és add meg magad!—kiáltotta a férfi, de még így is alig lehetett érteni a harc háttérzajában.—A Nagyúr kegyes lesz veled!

Szórakoztató felvetés volt. Daisy pontosan tudta, hogy mit tenne Voldemort Celestia Stylerrel, ha a keze közé kerülne. Először megkínozná. Aztán megpróbálna minden információt kiszedni belőle az ellenállókról, megint megkínozná, aztán... Talán életben hagyná egy darabig, hogy elnyújtsa a szenvedését.

Daisy kiugrott a fal mögül és közben, gyors egymásutánban, három átköt lőtt az ellene gyülekező halálfalókra.

Egy talált célba és a maszkos nő bénultan rogyott össze, de a másik öt ellenfél sikeresen hárította a támadást.

Gilbert állt középen, Daisy pedig habozás és késlekedés nélkül rohant rá. Átkok és rontások záporoztak felé, de a pajzsa erős volt és kitartott, ha pedig néhány varázslat mégis átjutott a védelmén, egyszerűen kikerülte.

Ritkán fordult elő, hogy így... megvadult. Hogy átengedte magát a harcnak és valóban torokra ment. Ritkán esett meg, hogy ölni akart.

Nem volt az az isten, az a hatalom, ami ebben az állapotban képes lett volna megállítani.

A Gilbert körül álló halálfalók sorra elestek, egyet futás közben ért el Daisy átka – a férfi pedig ordítva rogyott térdre. Pálcát tartó jobb karja pár lépéssel arrébb ért földet.

—Kegyes lesz, azt mondod?—kérdezte a harc hevétől lihegve és vicsorogva Daisy, amikor a folyosó falának rúgta Gilbertet és a torkának szegezte a pálcáját.—Rendes tőle. Nekem is annak kellene lennem?

Theodore Gilbert nem volt bátor. Felvisított és megadóan felemelte a kezét abban a pillanatban, ahogy Daisy letépte arcáról a halálfaló-maszkot.

—Megadom magam!

Pedig még a pálca is nála volt. Daisy hidegen felnevetett.

Valahol a tudata mélyén tisztában volt vele, hogy a viselkedése semmiben sem különbözik a Vörös Boszorkáétól, pedig ő most elvileg Celestia Styler, egy tisztességes és jó ember. Tudta, hogy amit tesz, kegyetlen és gonosz, hogy nem semmivel sem jobb a halálfalók tetteinél.