𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Első Fejezet

Gyakran szemlélem éjszakánként a Holdat. Ha nem jön álomkép szemeimre, feltápászkodom az ágyamról, az ablakhoz lépdelek, hogy kiülhessek a párkányra. Mikor szeles az idő nem nyitom ki az ablakot, nem kockáztatom meg, hogy lezuhanjak a kilencedik emeletről, azonban, ha csendes az éj, még a lábamat is kilógatom.

Ma az utóbbi helyzet áll elő. Nem fúj a szél, a fák levelei nem mozdulnak, autók nem járnak, teljes a csend, míg én a lábamat kilógatva figyelem a Holdat és élvezem a nyári, hűvösebb levegőt. Ha bárki megpillantana perpillanat a távolból, egészen biztosan halálra rémülne, és megpróbálna beküldeni a lakás biztonságos falai közé. Már, ha sikerülne felordibálnia a kilencedikig. Szerencsémre ilyenkor már csak az éppen hazatartó részegek járnak az utcán, akik nem néznek fel idáig, de még csak az elsőig sem, csak a maguk lába elé, orra ne essenek haza felé menet.

- Ugye nem fogsz kiugrani? - töri meg a csöndet lakótársam, ki amint felteszi kérdését, megindul felém és megáll az ablakom mellett. Nem felelek, továbbra is az alacsony fák lombjának a tetejét figyelem, mik nagyjából a harmadik emeletig érnek. Pár madár, mik nem tudnak aludni, elrepülnek a levelek közt, majd tovább szállnak lakóhelyükhöz, ezzel megzörrentve a leveleket is egyaránt.

- Nincs tervben - mondom. A lány beletúr gesztenye barna hajába, majd kinéz mellettem az ablakon. Nem vette fel a szemüvegét, így nem is tart sokáig, mire visszahajol.

- Mit nézel ennyire?

- Néha a Holdat, néha a fákat - vonom meg vállam.

Elizabeth nem szól semmit, csupán bólint. Megigazítja fehér, méreténél háromszor nagyobb pizsama pólóját, sarkon fordul és elindul szobám ajtaja felé.

- Azért aludj is valamennyit! - szól még vissza küszöbömről és kilép a helyiségből. Elmosolyodom a tényen, mennyire tud néha törődni velem Lizzie, majd lábaimat visszalendítem a négy fal közé és leugrom a párkányról. Pár lépéssel az ágyamhoz lépek.

A takarómon hever a virág mintás kardigánom, amit kezembe véve magamra terítek, majd a folyosóra sietek. Belelépek koszos, szakadt sportcipőmbe és kimegyek a lépcsőházba. Megfogom Star Wars-os pólóm alját, kissé megrántom, hogy megbizonyosodjam róla, minden porcikámat takarja, ahol takarnia kell, bár van rajtam egy fekete rövid nadrág, de az tényleg rövid, így nem sokat takar. Csak a pólómban bízhatok.

Elindulok felfelé a hosszú lépcsősoron, elhaladva pár nyitott ablak mellet, ahonnan alkalmanként hűvösebb szellő suhan be, megmozgatva éjszakai ruházatom.

Felérve a legfelső emeletre, kinyitom a vasrácsot, mi az utolsó ajtót fedi, míg végül azt a bizonyos ajtót is kinyitom és kilépek a panelház tetőjére, hol már hűvösebb az idő, mint hittem. Itt is pontosan ugyanolyan meleg van, mint az ablakomnál, de mégis hideg szél fújja arcomba sötét hajamat, de ez sem akadályoz meg benne, hogy a tető határához lépjek, neki támaszkodjak a korlátnak és áthajoljak fölötte lenézve a most már még apróbbnak tűnő fákra.

Hajamat még inkább fújni kezdi a szél, egyenesen arcom előtt, ezzel sokkalta megnehezítve, hogy bármit is lássak az előttem levő tájból.

De, amit látok az mindig nyugtató hatást kelt nálam. A fák lombja olyan, mintha kis bokrok lennének, a madarak pedig, mintha rovarok, a távoli épületek pedig, akár csak valami játék házak lennének.

Egyre jobban kihajolok, könnyedén letudnák már esni, éppen ezért egyre erősebben szorítom a korlát legfelső csövét. Halványan látom, ahogy keresztül sétál az előttem levő parkolón egy ember, ki innen nézve egy hangya is lehetne. Nem látom jól, hogy néz ki, így felismerni is lehetetlennek bizonyosul. Ahogy közelebb ér a panelház bejárati ajtajához látom, ahogy végig néz az összes emeleten, majd meglát engem és megtorpan.