𝐌𝐨𝐨𝐧𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭 | 𝐻𝑜𝑙𝑑𝑓𝑒́𝑛𝑦 |

Hetedik Fejezet

Nem csak simán kopogtatok. Szó szerint dörömbölök az ajtón, mintha valaki kiakarná rabolni őket. Már heten ajtót nyitottak nekem előzőleg, de egyik lakást sem találtam el. Nem gondoltam át ezt az egészet, meg kellett volna kérdeznem, hogy hova költöztek az új lakók.

Kezdek egyre idegesebb lenni és egyre jobban összeomolni. Évente egyszer mindig megtörténik ez. Mikor akaratom ellenére a legkisebb dolgon is képes vagyok teljesen kiégni és összetörni a felgyülemlett stressz és idegesség miatt. Borzasztóan kellemetlenül érzem magam, hogy ennek Bennek is szemtanújának kellett lennie, általában Lizzie szokott ilyenkor a közelemben lenni és segíteni. Nem hibáztatom, dolgoznia kell ma este, de szörnyen rosszul érzem magam, hogy az egyetlen, akihez jelenleg betudok menni az esetleg Lucien, de még ő sem biztos, hogy beenged a barátnője miatt. Sok embert ismerek a panelházból, de egyikőjükkel sem beszéltem annyit, mint Luciennel, pedig ő vele sem társalogtam, oly sokat.

Az ajtó végre kinyílik és Lucien ideges tekintetével találom szembe magam. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem tetszett neki az, mit leműveltem itt az ajtója előtt. Azonban mikor realizálja, hogy én vagyok az és meglátja könnybe lábadt szemeim, egyből kétségbeesés jelenik meg barna szemeiben, mik most először nem tűnnek, annyira sötétnek.

- Mi történt? - kérdi halkan. Nem jutok szóhoz, képtelen vagyok akár egy hangot is kiadni magamból. Csak nézek rá, némán, visszatartva könnyeimet, de így is van egy-kettő, mik utat találnak maguknak végig folyva arcomon, onnan lecsöppennek pólómra és eláztatják azt.

Lucien nem firtatja tovább a témát, sóhajt és megszünteti közöttünk a távolságot. Karjaival szorosan magához zár, állát fejemen pihenteti, miközben és arcomat mellkasába rejtem és átkarolom. Egyáltalán nem akar átölelni, csak tudja, hogy szükségem volt erre az ölelésre.

Már csak azt kellene eldönteni, hogy általánosságba véve volt szükségem az ölelésre, vagy Tőle kellett kapnom.

Egyértelműen az előbbi.

Utálom jelenleg magam, amiért itt vagyok.

- Ki az szerelmem? - hallok meg egy irritálóan vékony, nyávogó hangot hangot Lucien mögül. Már meg is feledkeztem róla, hogy Lucien nem egyedül lakik itt. A férfi elenged és mellém lép, hogy a nő szemügyre tudjon venni. - Mit keres itt ez a liba? - Nem rejti véka alá érzelmeit, teljesen őszintén jelzi felém mennyire ki nem állhat engem.

És ezért én nem is hibáztatom.

- Nem látod, hogy nincs jól? - mutat felém Lucien.

- Én sem, mert megzavarta az esténket! - kiabál magából kikelve a nő.

- Nem hiszem, hogy megtudott volna zavarni bármit is - kiabál vissza a férfi. Csöndben nézek egyszer az egyikre, máskor pedig a másikra és minden egyes hangosabb mondatnál összerezzenek. Pont, mint gyerekkoromban.

- Bocsátsatok meg, hogy ide jöttem - suttogom és sarkon fordulva elsietek onnan, megbánva a ma esti összes döntésem.

Hallom, ahogy Lucien még utánam lép, de inkább hagy. Hallom, ahogy a lakásban a nő győzedelmesen felnevet. Hallom, ahogy az utcán mennyire vidám mindenki.

Kinézek a lépcsőház ablakán és meglátom magam a tükröződésben. Rájövök, hogy nem tudok sehova se menni, hisz nem jutok be a lakásba. Tovább megyek. Nem sietek, a könnyeim szép lassan eltűnnek. A városban rengeteg az utcai zenész, de a mi utcánkban csak egy öt fős zenekar van, kik a legforgalmasabb étteremnél a lehető leghangosabban játszanak pörgős zenéket. Az emberek, akik kinti asztalnál ülnek, vagy vidáman vacsoráznak, vagy táncolnak a muzsikára, mialatt várják, hogy a pincérjük kihozza az ételt. Utcai árusok mellett ballagok el, a szél pedig egyre inkább fúj, mintha esőre állna az ég. A fákról lehull némelyik levél, egyenesen az emberek fejére, de nem bánják. Csak nevetnek egy jót és tovább beszélgetnek.